playthegame

Mai okosság:

"Sokszor egyszerűbb a körülményekre, vagy másokra fogni, hogy az életünk boldogtalan, mert nem úgy történnek a dolgaink, ahogy elterveztük, vagy inkább, ahogy álmodoztunk róluk.

 

Mert a cselekvés helyett csak vártuk, hogy a dolgok megtörténjenek úgy, ahogy számunkra kényelmes lenne és nem tettük meg az egyetlen helyes és fájó lépést: nem változtattuk meg önmagunkat.

 

Ezért egyszerűbb megmagyarázni, hogy az élet igazságtalan, és máris megkaptuk a feloldozást saját felelősségünk alól, hiszen rajtunk kívül álló, éppen ezért befolyásolhatatlan eseményeknek estünk áldozatául. Így aztán kényelmesebb számunkra, ha kijelenthetjük: csalódtunk, és immár nem bízunk meg másokban.

 

Merthogy természetesen ők a hibásak, nem mi."

 

(J. Arvay)

2010. október 2-án, a soproni Zeneiskola udvarán elhangzott, John Lennon szobor avató beszéde:

 Sokáig hezitáltam, mit is illene mondani, vagy mi az az elvárható minimum, amit egy szoboravatás kapcsán illő lenne elmondani egy méltán világhírű emberről, annak életútjáról. Kell-e egyáltalán beszélni róla, tudok-e olyan információt megosztani Önökkel, amit valahol, valaki már ne mondott volna el, ne írt volna le, vagy ne tudnának Önök az internetkorszak kellős közepén néhány kattintással saját maguk is megszerezni.

 

Mi az a néhány fontos momentum, amit én, egyszerű halandó megoszthatnék abból az életműből, aminek ne lehetne utánajárni otthonról, egy kényelmes karosszékben, vagy éppen a számítógép előtt ülve, csak beütve az internetes keresőbe a megfelelő kulcsszavakat.

 

Ez a feladat jóval fölötte állt az én szerény képességeimnek, ezért jó időben lemondtam róla. Ha bárki életrajzi információkra éhes, csak fellapoz néhány könyvet, vagy megkeresi az internetes enciklopédiákat és százával, ezrével talál érdekesnél érdekesebb olvasnivalókat.

 

Engedjék meg hát, hogy ezért inkább néhány személyes gondolatomat osszam meg Önökkel arról a hatásról, amit John Lennon és zenéje bennem hagyott.

 

Egy tanárom mondta még zeneművészeti főiskolás koromban a következő mondatot, ami nagyon megragadt bennem: hangszerjátékra bárkit meg lehet tanítani. Még egy széklábat is. Csak elég türelem, kitartás, és megfelelő technika kell hozzá. Nem ez a nehéz. A gondolkodásra megtanítani. Na, ez az igazi kihívás.

 

Sokáig nem értettem, mire is gondol a tanárom, de aztán az évek folyamán észrevétlenül megváltoztatott bennem valamit. Megtanította, hogy a zene jóval több annál, amit a hangszerjáték jelent. Hogy John Lennon szavaival éljek: "Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni"

 

A zene nem egyszerű szórakoztatás. A zene nemcsak hangok egymásutánja. A zene több, mint dallamok, ritmus, mozgás, harmóniák. A zene a lelkünk rezdüléseit hangosítja fel, mint a hangszer teste a húr rezgését. Zene nélkül is lehet élni. De minek? Mit ér az élet zene nélkül? Milyen az élet zene nélkül? Milyen az élet, ha csak pénz van, ha csak rohanás van, ha csak gondok vannak, ha csak a megélhetés a cél? Ha azért élünk, hogy dolgozzunk, és megteremtsük a betevőre valót? Ha azért dolgozunk nap, mint nap, hogy legyen lehetőségünk a következő napot is megélni, túlélni? Mit ér az életünk, ha mindent megadunk a testünknek, miközben a lelkünk éhezik?

 

Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, zenére szükségünk van.

 

Mint ahogyan annak a kisgyermeknek is szüksége volt zenére, aki valaha én voltam. És a meghatározó zenei élményem a Beatles nevű együttes játéka volt, amit tíz éves koromban hallottam először. A szomszéd srác német rokonai hozták a bakelit lemezeket, amit aztán az orosz lemezjátszónkon hallgattunk reggeltől estig. És annyira magával ragadott az a fajta életöröm, ami ezekből a dalokból szólt, hogy magam is meg akartam tanulni zenélni. Elmentem hát egy barátommal a zeneiskolába, hogy gitározni tanuljak. Most már elárulhatom Önöknek, hogy soha nem lettem gitáros – talán jobb is így -, mert nem volt akkor hely a gitár tanszakon. De a zeneiskolába mégis beiratkoztam, mert egy nagyon jó emberrel találkoztam ott, aki azt mondta, hogy kürtösnek jó leszek.

 

Nem akarom Önöket untatni a további részletekkel, biztos sokuknak vannak hasonló élményei, vagy ismernek olyan embereket a környezetükben, akik a könnyűzene kapcsán kerültek kapcsolatba a komolyabb műfajokkal. 

 

Mert azért azt is látnunk kell, hogy zenésznek nem születnek az emberek. A komoly zenét nem az anyatejjel szívjuk magunkba, azt tanulni kell. Kevés ember van, aki úgy születik, hogy rajongana az operáért, vagy a kórusművekért - és itt kérek elnézést azoktól, akik operával, vagy kórussal foglalkoznak, a példa csak esetleges volt. Mondhattam volna kürtversenyeket, vagy fuvolakvártetteket is. De a nap mint nap hallott, a rádióból, a tehetségkutató televíziós műsorokból ránk ömlő könnyűzenéből néhány fiatal többet akar kihozni, mint pár perc hírnév.

 

És itt kezdődik a mi felelősségünk. A tanároké, a zenét oktató, hangszeren játszó, elméletet tanító pedagógusoké. Mert nekünk olyan növendékeket, olyan – és had használjak most az üzleti életből kölcsönzött szavakat – fogyasztókat lenne jó kinevelnünk, akik majd később érteni, értékelni fogják a komolyzenét. Nem biztos, hogy profi zenészeket kell képeznünk, de zeneszerető, zeneértő, zenét igénylő embereket bizonyosan.

 

Mert a mai világban sajnos egyre kevesebb értékkel lehet találkozni. Ránk, művészekre, művészetekkel foglalkozó pedagógusokra hárul az a feladat, hogy megtanítsuk a felnövekvő nemzedéket szavak nélkül imádkozni. Megtanítani a gyermekeinket arra, hogy a világ több, mint aminek első ránézésre látszik. Megtanítani őket az együttjátszás kapcsán a türelemre, a toleranciára, az egymásra figyelésre, az együttérzésre. Arra, hogy egyenlőnek születtünk, hogy a teljes emberi élethez, az alkotáshoz békére és szeretetre van szükségünk. Ha ki akarjuk teljesíteni magunkat, akkor azt ne mások kárára tegyük. A szabadságunk ne járjon mások elnyomásával. Az anyagi boldogulásunk nem eredményezheti azt, hogy eladjuk a lelkünket az anyagi javak múló káprázatának.

 

Hiszem, hogy ha valaki zenét tanul, ha valaki zenél, abból jobb ember válhat.

 

És erre kiváló példa lehet John Lennon, aki egyszerű munkáscsaládból származott, saját erejéből küzdötte föl magát a csúcsra, és miután hires emberré vált, a világbéke szószólója lett. Aki számtalan alkalommal tett tanubizonyságot a tolerancia iránti elkötelezettségéről, aki dalt írt a nők elnyomásáról, aki nemzedékek példaképe lett a háború elleni fellépései miatt, akinek a zenéje ma is milliók életére van hatással. 

 

És aki néhány nap múlva lenne hetven éves.

 

Itt, ezen a helyen köszönöm meg neki, hogy elindított egy olyan pályán, amit bár elhagytam, de mégis meghatározó élményekkel, eseményekkel lettem gazdagabb általa. 

 

Egy Hamvas Béla idézet kívánkozik ide: "Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom"

 

Valahogy így vagyok én is és jó lenne, ha sok emberről mondhatnánk ma ezt el. Sokan tanulnák meg a zenét, és értéssel hallgathatnák.

 

Vagyunk világszerte jó néhányan, akik ma nem azok lennénk, akik vagyunk, ha John Lennon nem lett volna közöttünk. Mert bár sokan mondják, hogy nincs pótolhatatlan ember, mégsincs igazuk.

 

Bizosan vannak Önök között is olyanok, akik felteszik a kérdést: vajon mit keres egy rockzenész szobra egy komolyzenei oktatással foglalkozó közintézmény udvarán?

 

Nekem erre saját válaszom van, amit természetesen nem szeretnék senkire sem ráeröltetni. Mégis elmondom, mert ez is egy vélemény a sok közül és talán valakinek hasonló érzései vannak John Lennon életműve kapcsán. 

 

A zene mindenkié, mondta Kodály. Nem sajátíthatjuk ki magunknak annak a jogát, hogy megmondjuk mi az ami jó, és mi az ami nem. Komolyzenével foglalkozó, ahhoz értő emberek nem tehetjük meg, hogy valamiféle általunk elképzelt hierarchiába helyezzük el a zenei irányzatokat és megmondjuk mi az, ami értékes, és mi az, ami nem. Ahogyan az általunk komolynak titulált zene is folyamatosan változott az évszázadok folyamán, úgy a könnyebben emészthető műfajok is folyamatosan változtak, fejlődtek. Vannak kevésbé sikerült produkciók és vannak olyanok, melyek sok embernek tetszenek. De a zene nem választhatja el az embereket, hanem inkább összeköti őket. Mert a zene szavak nélküli imádság. Van aki szépen, változatosan tud szavalni, van akinek meg-megbotlik a nyelve. De az érzés, a mondanivaló ugyanolyan szép, ugyanolyan értékes, mélyről, az emberi lélek legmélyéről jön.

 

John Lennon zenéje pedig mindig mélyről jött. A saját harcáról, a világhoz, a szeretethez, szerelemhez, családhoz, gyermekekhez való viszonyáról szólt. A küzdelmeiről, az önmegismeréséről, a békéről, az együttérzésről. És bár nem mindig fejezte ki szépen magát, amit el akart mondani, az volt szép.

 

Ha csak annyit ért el a zenéjével, hogy néhány embernek boldog, vagy elgondolkodtató perceket szerzett, már megérte őt jobban megismerni. Csak remélhetem, hogy a következő nemzedék még sok örömöt fog lelni abban a sok harmóniában és dalszövegben, amit életművében ránk hagyott. És remélem, hogy ez a szobor, ami ezentúl itt áll a zeneiskola udvarán, mindig emlékeztetni fog minket arra, hogy a világ több annál, aminek első ránézésre látszik. Mert mindig szükségünk lesz arra, hogy szavak nélkül is tudjunk imádkozni.

 

Végezetül még egy idézet Lennontól:

 

"Az élet az, ami megtörténik veled, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy egyéb terveket szövögetsz"

 

Éljük hát az életünket boldogan, és gyönyörködjünk a zenében. Mindegy ki az előadó, csak az a lényeg, hogy a szívünkhöz szóljon a dal.

 

Köszönöm, hogy meghallgatták ezt a néhány gondolatot, és most szóljon néhány dal és néhány szöveg John Lennontól!

 

 

 

Ma olvastam: 

A bölcs észrevehetetlen: tudásával nem hivalkodik, csak érezzük jelenlétét;

mértéktartó: mélységeit nem herdálja kis dolgokra;

szerény: e mélység számára, akár egy vízcsepp;

méltósága senkit nem bánt: nem örül, ha ünneplik, és nem fáj neki, ha gúnyolják;

természetes, akár a felkelő nap: tudása tiszta égbolt, melyet nem zavar a felhők átvonulása;

hallgatással többet ér el, mint száz beszéddel: nem szava, hanem lénye a példaadó;

élő tükör: ha a szemébe nézel, megpillanthatod a mindenséget;

ajtaja mindig nyitva áll: ha belépsz rajta, kitárul előtted a világ.

(Hioszi Tatiosz)

Ha egyszer találkoznék valakivel, aki megkérdezné tőlem, mit választanék (és Ő teljesíthetné a kívánságomat): okos akarok-e lenni, vagy inkább bölcs, akkor azt hiszem, én inkább az utóbbit választanám. Még akkor is, ha a választás végleges lenne. Mert okoskodással csak magyarázatokat találhatunk és ettől még lehetünk boldogtalanok, de a bölcs ember derűsen szemléli a világot, és tudja: minden úgy van jól, ahogy van. Még, ha nem is látszik ez mindig tisztán az adott pillanatban.

Vajon az, hogy a bölcsességet választanám arra vall, hogy okos lennék, vagy arra, hogy már bölcs?

Sajnos még nem találkoztam azzal a Valakivel, aki megadhatná ezt a lehetőséget, így máig sem értem például a virágnyelvek többségét, csak az egyenes beszédet. Ebből látszik, hogy még csak okos sem vagyok igazán, nemhogy bölcs.

Te hogyan beszélsz? Virágnyelvet használsz, vagy úgy, hogy mindenki megértse - talán még én is?

Tudom, nem egyszerű, mert óhatatlanul is fel kellene fedni a valós szándékainkat, de talán érdemes lenne mégis mindannyiunknak az egyenes beszéddel próbálkozni. Biztos vagyok benne, hogy kevesebb lenne a félreértés.

Más kérdés persze, ha pont ez a cél...

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve

(ismeretlen szerző)

Voltál már úgy, hogy bármit tettél, bármilyen jó szándék is vezérelt, mégis úgy érezted, mintha minden kicsúszna a kezeid közül? Minden a visszájára fordult, te meg csak álltál megkövülten, értetlenül, és azon morfondíroztál, vajon hogy a fenébe van, hogy senki nem érti meg, mit is akarsz?

Bevallom férfiasan, velem már történt így. És bármennyire is fájdalmas felismerni: nem is egyszer.

És gyakran elgondolkodom azon, vajon hogyan lehetséges, hogy ha mindent megteszek azért, hogy valakivel jót tegyek, mi okozza, hogy mégis oly sokszor félresiklik a szándék, és a jó, amit tenni szeretnék csak egy jóval nagyobb galiba okozójává válik. Vajon miért van az, hogy a szíved, lelked kiteszed, mégis csak pofonokat kapsz, pedig a szándékod tiszta volt és nemes...

Pedig hányszor voltunk már úgy - te is és én is -, hogy jót szerettünk volna tenni a szeretteinkkel? Csak a legjobbat, a legszebbet, a legkülönbet kívántuk nekik, és mégis talán azzal okoztuk nekik a legnagyobb fájdalmat. Megpróbáltuk az általunk helyesnek tartott utat megmutatni nekik, segíteni őket, ha bajban voltak, talán még össze is súgtunk a barátainkkal, összedugtuk a fejünket, hogy kitaláljuk, mi lenne a tökéletes megoldás, az igazán járható út, ami megkönnyíti a döntéseiket, kihúzza őket a bajból. És hiába a jó szándék, hiába a sok okosság, hiába a helyesnek vélt cselekvés, csak egyet értünk el: a szeretett személy csak még nagyobb bajba került. Próbáltuk megkímélni valamitől és még több bajt zúdítottunk rá.

Egyszer olvastam valahol, hogy mindegy mit teszünk, a Nagy Megmérettetéskor - amikor majd számot kell vetni tetteinkkel és azok következményeivel - csak az fog számítani, hogy a szándék, ami vezérelt, az jó volt-e, vagy sem. Hogy önzetlenek voltunk-e vagy sem. Hogy amit tettünk, tiszta szívből tettük-e vagy sem. De rá kellet jönnöm, hogy a jó szándék édeskevés. Mert hiába cselekszel a szándékod szerint jól: önzetlenül, helyesen, tisztán, és tiszta szívből, ha a tetteid következményei mások számára balul sülnek el.

Mert mi is a jó szándékod? Mi is a jó? Az, ami szerinted az. Ami a te életedben, neked jóként nyilvánul meg. Ami a te tapasztalataid, megélt döntéseid következményeiként neked bevált. Amiről a sok-sok küzdés, tanulás árán rájöttél, hogy segít a saját életedet könnyebben, szebben, helyesebben, okosabban, tudatosabban, hasznosabban, boldogabban élni. Ezek mind-mind jók számodra. De csak a számodra. 

Mert mindaz a tapasztalat, mindaz a tudás, amire életedben szert tettél, az a te életed tapasztalatai, eseményei, átélt küzdelmei után maradt meg benned konzekvenciaként. De ahogyan a te életedet egyedül te élheted meg, a te tapasztalataid csak és kizárólag számodra megélt valóságok. Aki nem ugyan azt az életet éli percről-percre, óráról-órára, évről-évre, az nem fogja ugyanúgy szemlélni a világot és ezért nem fogja ugyan úgy megélni azokat a dolgokat, mint te. És ha még esetleg ikrekként születtek is meg, akkor is egészen más személyiségek vagytok egészen más érzelmekkel, akár egészen más világlátással, lehet, egészen más értelemmel, de ami biztos: egészen más emberek vagytok. Különbözőek. Hogyan is élhetné meg valaki a világát ugyan úgy, mint te, amikor akár ugyan azok az élmények, események, érzések, környezet máshogyan hat rá, mint rád?

Ritka szerencse az életben, ha két olyan ember útjai keresztezik egymást, és vezetnek egymás mellett - mégha rövid ideig is -, akik hasonló élményeken mentek keresztül és hasonló gondolatokkal, világlátással, eszmékkel, értékekkel rendelkeznek. Talán ezer évenként ha egy ilyen konstelláció adódik. Éppen ezért érdemes óvatosnak lennünk a jó szándékainkkal. Mert legyenek bár a legnemesebbek vagy a legszebbek is, nem biztos, hogy azt érjük el velük, amit szeretnénk. De ha el is érjük, mi a biztosíték arra, hogy amit szeretnénk, hogy a másiknak jó legyen, az nem csupán elveszi tőle azt a lehetőséget, hogy saját maga hozza meg a saját életének a saját döntéseit?

Amikor azt tapasztalod, hogy a jó szándékod ellenére balul sülnek el a dolgaid, érdemes egy pillanatra megállni, és elgondolkodni azon, mit mutat a tükörképed. Amit a másikban látsz. Mert ha valakitől - annak ellenére, hogy te csak jót akarsz neki - elutasítást kapsz, akkor nem benne van a hiba. Több, mint valószínű, hogy benned. És ilyenkor jól teszed, ha elgondolkodsz azon, vajon mit tettél, mert az elutasítás csak egy jelzés. Jelzés arra, hogy valamit rosszul értettél. Egy segélykiáltás, hogy állj meg, mert nem arra haladnak a dolgok, amerre menniük kellene. A tükörképed nem tud máshogy kommunikálni veled csak úgy, hogy megmutatja a tetteid következményeit. És ez a szembenézés kiváló alkalom lehet arra, hogy észrevedd: tanulnod kell valamit, amit eddig nem tudtál.

És csak reménykedhetsz abban, hogy nem rontottál el valamit véglegesen...

Mindenkire hatással vagy, akivel valaha is kapcsolatba kerültél bármikor és bármilyen formában.

Lehet, csak egy mosoly volt, lehet, hogy csak egy pillantás. Ami akár mindent meg is változtathat.

De azon elgondolkodtál-e már, ez mekkora felelősséget jelent?

És van-e jogod mások életét megváltoztatni...?

Személyiségfejlesztő tréningeken szokták az alábbi gyakorlatot elvégezni:

 

A pár egyik tagja háttal áll a másiknak. Mindkét kezét oldalirányban kinyújtja. A másik kb. 1 lépéssel mögötte. Az elöl álló becsukja a szemét, és hátradől. Elengedi magát teljesen, és nyújtott testtel zuhanni kezd hátra felé. Csak abban bízhat, hogy a másik, aki mögötte áll elkapja, mielőtt szétzúzná magát a padlón.

Nagyjából sejtem, hogy eléggé megbonyolítjuk az életünket, pedig ha mernénk kockáztatni, sokszor talán sokkal egyszerűbb, és boldogabb is lehetne. Mégsem tudhatom ezt egészen biztosan, mert pont az a félelem bénít meg, ami lehetetlenné teszi a kipróbálást. Így pedig a farkába harapó kígyó dilemmájába kerülök, és csak legfeljebb elképzelhetetem, hogy mi lenne, mi lett volna, ha... De ez természetesen nem az átélés tapasztalata, csupán egy újabb illúzió, egy gondolatkísérlet.

Gondolatkísérlet, ami nem a saját bőrömön tapasztalás, hanem korábbi élményekből, mások élményeiből származik, vagy éppen mások ugyan ilyen gondolatkísérletei által leírt, elmesélt végkövetkeztetések folyománya, melyek éppúgy lehetnek hamisak is, mint igazak. A lényeg, hogy nem tudhatjuk IGAZÁN, hogy ha megtennénk valamit, akkor boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, elégedettebbekek lennénk-e.

Sokszor érkezünk az életünk folyamán olyan csomóponthoz, amikor fontos - vagy fontosnak vélt - döntéseket kell, kellene meghoznunk. Ha vannak korábbi tapasztalataink, akkor kicsivel könnyebb választani. Persze általában tudjuk, hogy két helyzet soha sem lehet UGYAN OLYAN: legfeljebb vannak hasonlóságok bennük. Egyébként meg természetesen mi magunk is változunk, ezért balgaság azt gondolni, hogy kétszer is ugyan az lesz a következménye két hasonló döntésnek. Mint ahogyan ugyan abba a folyóba sem léphetünk kétszer. Ennek ellenére a döntés mégis könnyebb, mert a félelmünk nem hatalmasodik el annyira rajtunk. És persze ebből is látszik, hogy igazából nem azzal van baj, hogy nehezen hozzuk meg a döntéseinket, hanem azzal, hogy mennyire tudjuk a félelmeinket leküzdeni, de legalább is kordában tartani.

Mert minden egyes választásunk - főleg, ha számunkra ismeretlen terepen járunk - egy ugrás a semmibe. Ki ne félne, ha le kellene vetnie magát egy hatalmas szikláról úgy, hogy nem tudja, mi fogja lent várni? Lehet, hogy sziklákra esik és halálra zúzza magát, lehet, hogy krokodilok, cápák várják, de az is lehet, hogy a mélység csak káprázat következménye, illúzió, érzéki csalódás, és igazából csak néhány centi ami a peremet a "szakadék" aljától elválasztja. Ilyenkor nehéz másoknak hinnünk, másokban bíznunk, mert a szemünknek jobban hiszünk, mint bárki más tapasztalatának. Mert ugyan ki merne feltétlenül megbízni egy "idegen" emberben? Hiszen valamilyen szinten mindenki idegen, mert végtelenül mások vagyunk. Mégha a legközelebbi barátról, rokonról, vagy életünk párjáról legyen is szó, a bizalom egy igazi próbatétel, hiszen soha nem tudhatjuk igazán, hogy akibe a bizalmunkat helyezzük, az nem akar-e éppen akkor visszaélni vele, vagy egyszerűen csak téved.

Így az ugrás a semmi pereméről mindig félelemmel fog eltölteni, mert az agyunkban lejátsszuk a lehetséges következményeket. A kellemes, jó végkifejlet nem hordoz veszélyt, éppen ezért nem ettől rettegünk, hanem a kellemetlen, rossz, netán megsemmisítő következménytől. És mivel tudjuk, hogy az akár végleges is lehet, óhatatlan, hogy ha egy kicsi esély is van ez utóbbira, akkor az igazán bátrak - vagy a vakmerők - mernek csak a semmibe ugrani.

Vagy azok, akik végtelenül megbíznak egy másik emberben.

A feltétlen bizalmat nem lehet egy szóra elnyerni. Sőt sokra sem. A bizalomhoz sok-sok időnek kell eltelnie, és lehet, hogy sok-sok megpróbáltatásnak, küzdelemnek, harcnak kell a végére jutni, mire valaki feltétel nélkül meg tud bízni a másikban. Van, amikor a helyzet hozza, mert másképp nem lehetne létezni, van mikor azért kell, hogy tovább tudjunk lépni. Azt gondolom, a bizalom nélkül nem lehet egészségesen élni, mert a hiányának jelentése van: olyan környezetben élünk, ahol nem vált méltóvá senki a bizalmunkra. És ha ez így van, akkor ott nagy a baj.

Ugyanakkor, ha az életünk ér egy olyan periódusba, amikor lényeges dolgokban kell döntenünk, ha az életünk egy alapvető lépéséről van szó, akkor nehéz bárkiben is annyira hinni, hogy teljes mértékben ráhagyatkozzunk. Ez teljesen természetes, főleg, ha eddig nem igazán voltak ebben társaink a környezetünkben. A nehéz döntésekben jó, ha van segítségünk, jó, ha lehet kire támaszkodni, de mindenki tudja, hogy a saját döntéseiért saját maga a felelős. Éppen ezért a félelem az ismeretlentől, az ugrás a semmi pereméről hatalmas lelkierőt kíván. Ha valaki ezt nem érzi át, akkor semmit nem tud az életről. Könnyű egy kívülállónak megmagyaráznia, hogy mit és miért kell megtennünk, mert a kívülálló soha nincs abban a helyzetben, mint az éppen ugrásra készülő. Az, aki leveti magát az ismeretlenbe, ahol Isten tudja mi vár rá. Vagy talán még Isten sem. Kivéve, ha együtt ugranak: kéz-a-kézben.

Ezért jó, ha van egy igazi társ, akiben bízhatsz. Akire rá mered bízni akár még az életedet is. Akiben igazán tudsz hinni. Akinek a szavára elrugaszkodsz a peremről, bele a  feneketlen mélybe. Aki szeret annyira, hogy együtt ugorjon veled.

Jó, ha van egy ilyen társad a közeledben. Soha nem tudhatod, mikor lesz rá szükséged.

Akit szeretünk, abban bízunk.

Feltétel nélkül. 

Bármit is mondjanak mások, bármit is mondjon róla a világ.

Bármit is gondoljunk akkor, amikor a jelek mást mutatnak. 

Tudjuk, hogy aki igazán szeret bennünket, csak jót akarhat nekünk.

Bármit is mondjon a külvilág, bármit is mutassanak a jelek.

Akit igazán szeretünk, annak nem kell magyarázkodnia. 

Mert megbízunk benne. 

Tudjuk, hogy akár az életünket is a kezébe helyezhetnénk. 

Mert ő még nálunk is jobban vigyázna rá.

Akik igazán szeretik egymást, azok között ritka a félreértés, mint a fehér holló.

Mert tudják egymásról, hogy ha valamit nem értenek, akkor azt bármikor megbeszélhetik.

Aki igazán szeret akkor sem hagy cserben, ha úgy érzi félreértetted.

Akkor sem hagy cserben, ha ellenedre kell érted cselekednie. 

Aki igazán szeret, akkor is szeret, ha nem bízol benne. 

Mert reménykedik, hogy egyszer megtiszteled a bizalmaddal.

Aki igazán szeret akkor is szeret, ha eltaszítod magadtól. 

És akkor is szeretni fog, ha te már nem szereted őt.

Mert nem a viszonzásért szeret, hanem önmagadért.

Mert téged jobban szeret, mint saját magát.

Érdekes cikket olvastam ma az egyik internetes bulvárlap hasábjain. A bolygók hatásait elemzi, melyek így vagy úgy, de a cikkíró szerint befolyással rendelkezhetnek felettünk, hatásuk lehet életünkre is. Nagyon nem hiszek az ennyire általános horoszkópokban, de nem vallana túl éles elmére, ha élből utasítanék el olyan gondolatokat, melyek magyarázatát nem értem, nem foglalkoztam velük mélyebben és csak azért nem figyelnék rájuk, mert a hétköznapi, anyagi világon túlmutató eszmékről van szó. Elég csak arra gondolni, hogy a Hold milyen hatással lehet a női szervezet ciklusaira, máris elgondolkodtató, hogy ha a hozzánk legközelebbi - csillagászati szempontból szinte elhanyagolható méretű - égitest, mely naponta többször képes az óceánok és tengerek szintjét méterekkel megemelni, az olyan bonyolult és érzékeny szervezetekre, mint az ember teste bizonyosan okozhat - legalább is átmeneti - változásokat. Miért lenne akkor olyan elrugaszkodott agyszülemény hinni abban, hogy sokkal nagyobb planétáknak esetleg mégiscsak lehet befolyásuk ránk. Attól, hogy valami nem kézzelfogható, vagy túl van az érzékszerveink által leképezhető világunkon akár még igaz is lehet.

A cikket itt teljes terjedelmében el lehet olvasni, azonban a kicsit lustábbak kedvéért összefoglalom pár szóban, mi az, ami számomra konzekvenciaként lecsapódott belőle.

A Merkúrról, mint a kommunikációra erőteljesen ható bolygóról van szó, mely a következő néhány hétben látszólagosan hátráló mozgást végez, és ez általában hátrányosan érinti a kommunikáció, az emberi kapcsolatok, érzések területét. Dolgaink, melyek az elmúlt időszakban előrefelé haladtak, most megakadhatnak, újra reflektorfénybe kerülhetnek, és a kudarctól való félelmeink, aggodalmaskodásaink gátjai lehetnek a megoldásra váró problémáinknak. Kidomborodhatnak szorongásaink, és akár még keményebb kritikákat is megfogalmazhatunk magunkkal, vagy másokkal szemben.

Bizonyos jegyekre, vagy aszcendensű emberekre ez a hatás fokozottabb lehet, így ők még érzékenyebben reagálhatnak a velük történő negatív eseményekre, történésekre, gondolatokra.

Ugyanakkor most van időnk mélyebben elemezgetni, felismerni az összefüggéseket, megérteni az ok-okozat kérdéskörét, és akár az életünket is könnyebben megváltoztathatjuk e felismerések birtokában.

Annak ellenére, hogy egy bulvárlap hasábjain olvastam a cikket - és ez számomra már eleve hendikepnek minősül -, elgondolkodtam a benne foglalt gondolatok ránk vonatkozó felismeréseiről. Magam számára is tanulságként szolgál, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a számunkra szükséges tudást csak egyetemek vagy elit iskolák padjait drága pénzért koptatva lehet megszerezni: aki nyitott szemmel jár, bárhol, bármikor értékes gyöngyszemekre bukkanhat. Érdemes hát az elménket nem hagyni ellustulni, és csak azokat az információkat befogadni, melyek személyes hitrendszerünkhöz, a belénk oltott világképhez közel állnak, hanem venni a fáradságot, és szinte minden pillanatban éberen, figyelemmel, mondhatni az újszülött szemével tekinteni a körülöttünk lévő világra, mert soha nem tudhatjuk, hogy mikor és honnan kapunk számunkra értékesnek, akár a saját belső képünk megváltoztatásához szükségesnek érzett információkat, élményeket, késztetéseket.

Mit is jelent számomra ez a néhány mondat, amely a Merkúrról, ill. annak hatásáról szól?

Azt, hogy vannak az életünkben olyan időszakok, mikor úgy érezzük a világ összeesküdött ellenünk. Amikor bármit teszünk - legyen bár az a legjobb szándékkal "elkövetett" tett -, mintha minden kicsúszna a kezünk közül. Ilyenkor értetlenül nézünk a környezetünkre, mert felfoghatatlan számunkra, hogy senki ember fia, még a hozzánk legközelebb állók sem értik meg azt, amit mondani, vagy tenni akarunk. Ha meggebedünk sem értik meg a környezetünkben, hogy a szándékaink őszinték és a lehető legtisztábbak, minden szavunkat képesek félreérteni, vagy egészen máshogy magyarázni, mint ahogy mi szántuk őket.

Az is lehet, hogy néha egyszerűen csak teljesen kétségbe vagyunk esve, mert úgy látjuk az életünk olyan pályára került, amikor teljesen elveszítettük a kontrollt felette. Kicsúszott a kezünkből a gyeplő, és a vágtató lovak arra rohannak őrült és életveszélyes tempóban, amerre kényük-kedvük viszi őket, rá sem hederítve, hogy a kocsis a bakon rémülettől elfehéredett, remegő testtel a teljes összeomlás határán legszívesebben az egész rémálmot csak átaludná, vagy szeretne inkább pár napig egy másik dimenzióba kerülni, ahol a boldog semmit-tudás állapotában lehetne míg a vihar elül, a száguldás lecsendesedik, a lovak végre elfáradnak és lehetőleg sem tengelytörés nem történt, sem egy szakadék nem volt az őrült vágtatás útjában.

Ha ilyen helyzetbe kerülünk, hajlamosak vagyunk teljesen feladni a kontrollt. Sokan úgy éljük meg az ilyen időszakot, mintha a kilátástalanság és a kétségbeesés egészen a lelkünk mélyéig beette volna magát, és annyira valóságos ez az érzés, hogy talán az elviselhetetlenség határát is megközelíti, ha épp meg nem haladja. Feszültek vagyunk, ingerültek, mindenben összeesküvés-elméleteket keresünk és azokat is hajlamosak vagyunk bántani, akik a legközelebb állnak hozzánk. Nem azért, mert meg AKARJUK bántani őket, csak egyszerűen most valahogy minden rosszul sül el.

Sokszor átéltem én is már hasonló helyzeteket és nem tagadom voltam már végtelenül, reménytelenül kétségbe esve. Annyira, hogy azt gondoltam ebből már nem lesz kiút, és csak remegve, összekuporodva vártam a végső kegyelemdöfést. Aztán elmúlt ez a rettenet is, mint minden rossz dolog ami csak történhet velünk, és a következő hasonló élmény már abban a tudatban ért, hogy egyszer már túléltem és ha azt túléltem, akkor innentől már csak könnyebb lehet. És így jöttek egymás után és a sokadikra már csak legyintettem. Ez is elmúlik egyszer. Meglehet, hogy úgy érzem, beledöglök, de elmúlik.

Azt vettem észre a sokadik ilyen megpróbáltatásomkor, hogy bármennyire sötét is a helyzetem, mégis van valami kapaszkodó amibe belecsimpaszkodva ha nem is könnyedén, de a remény parányi szikrájával felvértezve tudom a halálos rémségeket túlélni. Amikor már el tudtam jutni olyan szintre, hogy a rémület és a kétségbeesés -mely először a hatalmába kerített és végtelenül kilátástalannak, majdhogynem végzetesnek éreztem az életemet olyannyira, hogy szinte a halál is megváltásnak tűnt volna - már nem bénított le teljesen és valamennyire össze tudtam szedni a gondolataimat észrevettem, hogy Ariadné fonalaként húzódik végig a hosszú sötét barlang rideg, nyirkos padlóján, vagy méginkább egy pislákoló mécses fényeként világít a kietlen, kopár és bűzös alagút végén egy jelzőfény: a céljaim.

Abban a pillanatban, hogy fölfedeztem: az életemnek céljai vannak, a sötétség hirtelen szétoszlott, és kiderült, az egész csak káprázat, az agyam szüleménye - délibáb, mely az elmém oly részeit borította el, melyek a dolgok valós értékeit mutatják -, csupán egy illúzió, mely a bennem lakozó kétségekből, a változás iránti félelemből, az önbecsülés hiányából fakadnak, és abból, hogy azt gondoltam, a környezetem, a világ határozza meg, hogy ki is vagyok, és ennek a képnek szerettem volna megfelelni egy olyan rendszerben, melyet nem én alkottam, szükségképpen a szabályait sem ismertem és nem tudtam nekik megfelelni.

De amint megláttam a céljaimat - ehhez persze jó, ha vannak céljaink -, és a fókuszt elvontam a félelmekről - ezáltal megszűnt a rettegés-energia utánpótlásuk - és a céljaimra helyeztem, elpárologtak a félelmek és újult energiával főnixként feléledve tudtam a romokból újjáépíteni önmagam.

Számomra a történetnek egy nagy tanulsága van - ami lehet, hogy Neked nem újdonság, hiszen Te ennél sokkal jobban boldogulsz a saját életedben -, hogy vannak időszakok, amikor át kell gondolni honnan és hová tartunk. Kell adni időt néha arra, hogy megálljunk, megnézzük a nagy rohanásban nem előztük-e meg azt, ami felé elindultunk, esetleg nem tévedtünk-e rossz útra. Ilyenkor sokszor rájöhetünk, hogy az út amin járunk nem biztos, hogy a miénk, vagy éppen megerősíthetjük magunkat az út követésében. De egy valami biztos: legyenek céljaink melyeket el akarunk érni, és ha bajban vagyunk, ne a rémületnek adjunk gondolat-energiákat, hanem helyezzük a fókuszt a célra, és ne törődjünk a félelmekkel. Haladjunk csak bátran tovább, és az alagútban nem fogunk eltévedni, ha mindig a fényt követjük.

Persze jó ha tudjuk, a fényt nem egy lidérc bocsátja ki...