playthegame

Nézőpontod határozza meg igazságaidat.

Tégy csak egy lépést bármely irányba, és meglásd: az igazság véleménnyé válik, s a vélemény igazsággá.

RÁTÓT ÁLLAMFÉRFIA

Széll Kálmán úr, a magyar politikai élet Neukomja, eljátszotta immár kis játékait.

A hipnózis nehéz álmából ébredni kezd a magyar közvélemény, s a miniszterelnök úr be fogja ide s tova látni, hogy a rátóti tehéngazdálkodás elvei nem válnak be a miniszterelnöki székben.

Nem titkoljuk, hogy annak idején mi is tápláltunk reményeket a miniszterelnök úr szép ígéretei felől, de ugyancsak mi voltunk azok, kiknek nagyon hamar be kellett látnunk, hogy a Széll-éra nem egy jobb korszakot jelent, s a nagyhangú ígéretek csak ígéretek maradnak.

Széll Kálmán a legnagyobb mértékben nélkülözi az igazi államférfi tulajdonait. Ő, aki büszkén hirdette magát a Deák Ferenc elvei letéteményesének, éppen olyan messze esett a minden hibája dacára is tiszteletreméltó Deák Ferenctől, akár a korrupció atyamestere, Tisza Kálmán vagy a korlátolt eszű volt főispán-miniszterelnök.

Deák Ferencben is erős volt a megalkuvási készség, de ellensúlyozta erős magyar egyénisége s a politikai morál iránti érzéke. Széll Kálmán paktummal került a miniszterelnöki székbe, beváltatlan ígéretekkel vezette félre a közvéleményt, egyéni érdekek kielégítésével némította el az ellenőrzés kritikáját, s ami a politikai morált illeti, a Széll Kálmán eddigi kormányelnöksége nem nagyon igazolta híres teóriáját a politikai becsületről.

Példa nélkül való az az eset, hogy egy miniszterelnök ennyi ideig sütkérezzék a népszerűség fényében, anélkül, hogy erre legkevésbé is méltónak mutatta volna magát.

Pártja megnövekedett a húsosfazék varázsától, a diadalmas ellenzék pedig paktumba göngyölte a győzelmi pálmát, s hódolattal tette le a miniszterelnök úr lábai elé. Tulajdonképpen ellenzék sincs, mióta Széll úr hinti a port a magyar politikusok szemébe.

Az ő dicsőségét zengi a magyar sajtó is - alig néhány független lap kivételével. A nemzeti jogok Türtaioszai ma már csak ódákat írnak. Vészi József mandátumot kapott, Ugron Gábort egyhangúlag választották meg Sz.-Somlyón. Csak nem lehet kívánni Bartha Miklós úrtól, hogy a szeretett barátnak adott elégtétel után is ellenzéki maradjon?... S ilyenformán nyert magának nagyon sok barátot Széll Kálmán úr.

Ezek után ígérhetett, bolondíthatott tovább. Minden ígéretét vívmánynak vették, s minden megalkuvását államférfiúi bölcsességnek.

Az ő miniszterelnöksége alatt nyugodtan verhették arcon a magyart, avathatták fel nagy ünnepséggel a Hentzi-szobrot. Máskor az egész magyar sajtó egyként tiltakozott volna e galád merénylet ellen, most alig egy-két magyar lap emelte fel szavát.

És mégis a Hentzi-ünnep leplezte le a maga valóságában Széll Kálmánt.

Most már kezd látni a magyar közvélemény. Széll Kálmán kormánya alatt "törvény, jog és igazság" nevet nyertek a megalkuvás s a nemzeti becsület sárbatiprása.

Itt az ideje leszámolni e politikai szédelgéssel s ennek fő alakjával, a rátóti államférfival.

Sem jogcíme, sem képessége nincs a magyar politika vezetésére, s rövid uralma csak megerősítette a politikai vásár piacát.

Ha pedig a nép képviselői elfelejtik kötelességüket, megmozdul maga a nemzet, s oda juttatja Széll Kálmánt, ahová való: a rátóti tehéngazdaságba.

Debreczen 1899. augusztus 14.

(forrás: http://mek.niif.hu/00500/00583/html/ady04.htm#c166)

Régóta gondolkodom valamin és megmondom őszintén, nem jutottam előrébb a megoldással az évek számának növekedésével sem. Hiába telik az idő, hiába tudok egyre többet a világról - legalábbis remélem, hogy ragad rám valami a koszon kívül is -, egyszerűen nem tudok máig egyetlen olyan választ sem, ami megoldás lenne. Vagy legalább közelebb vinne a kérdés megválaszolásához.

Ezért úgy döntöttem, a nyilvánosság elé tárom a gondomat. Hátha lesz valaki, aki elfogadható választ ad. Legalább egyet.

A kérdés végtelenül egyszerű; több választ is elfogadok - ha van - és a válaszadó vendégem egy palack borra. Ne fogd vissza magad, bátran kommentelj (a facebookon) és oszd meg velem a tudományodat.

Tehát:

globálisan szemlélve a dolgokat - a Föld nevű bolygót, mint komplett ökoszisztémát tekintve - mi az, amivel mi, emberek jobbá tettük a világot?

"a halál a közös úticél, ami elől nincs menekvés. De ez nem baj, mert valószínűleg a halál az élet legnagyszerűbb találmánya. A tudat, hogy egyszer meghalok, segített meghozni az összes fontos döntést az életemben. Mert minden elvárás, büszkeség, félelem vagy hiba lényegtelenné válik a halál közelségében, és csak az marad hátra, ami igazán fontos. A halál az igazi segítség abban, hogy ne gondoljuk azt, vesztenivalónk van. Már most is meztelenek vagyunk. Éppen ezért nincs okunk arra, hogy a szívünkön kívül másra hallgassunk."

Steve Jobs

...megyek haza (találkozó után autóval) és az Árpád hídi felüljáró alatt megállok a pirosnál (ahol ráfordulsz balra a hídra, Buda felé). Ablak lehúzva, zene bömböl - én együtt az énekessel üvöltöm a szöveget -, csaj a másik sávban a kocsijában hátra-hátrakuksol és röhög rajtam. Mellé érek (araszolunk az épp megálló sorral), lehúzza az ablakot és kikiabál:

- MI EZ A ZENE???

- MÁJKL BUBLÉ - sikítom túl a hangzavart...

...zöldre vált a lámpa, és a harsogó dallal - vigyorogva - repesztek tovább...

... és akkor kérte az egyik tanítvány a mestert:

- Kérlek, beszélj nekünk az igaz szeretetről!

És a mester ezt mondta: 

- Neki is vannak igazságai - hiszen máshogy nevelkedtetek, más élmények értek, más az előéletetek - és neked is vannak igazságaid.

Értsd meg az Ő igazságait, és ne akard a tieidet ráerőltetni, de ne is vedd át az övéit, mert nem élheted az Ő életét. És Ő sem a tiédet. De azt se várd, hogy Ő megértsen téged, hiszen akkor már a te igazságodat várod Tőle is...

Helyezd magad az Ő helyébe és gondold át: az Ő szempontjából tökéletesen igaza van.

Értsd meg, és ha nem értesz vele egyet, ne fogadd el! De ne azt szeresd, akit szeretnél látni benne: ne azt, akivé SZERINTED válhatna, mert akkor nem Őt szereted.

Gyönyörködj benne önzetlenül azért, mert olyan amilyen: egyedi és megismételhetetlen. Amikor megszeretted, úgy szeretted meg, ahogyan volt, éppen ezért ne akard megváltoztatni, mert pont az fog belőle elveszni, akit megszerettél. Mint ahogy a virágot is a tápláló földjében szeretted meg. Ha megváltoztatod: levágod és hazaviszed, akkor elpusztul. Már nem AZ a virág lesz.

Ha különállóként - és nem a saját képeteke faragva - is tudjátok szeretni egymást, akkor az egy szerencsés találkozás és az idők végezetéig is kitarthat. Ha együtt, egymás mellett fejlődtök.

De ha nem tudjátok a másikat MÁSnak szeretni, akkor inkább álljatok tovább és adjatok egymásnak esélyt egy igaz szerelemre.

(D. I. barátom, köszönöm, hogy megihlettél :) )

 

....az álom egy szempillantás alatt ért véget, ahogy felpattantak a szempillái. A szobában még sötét volt, csak a komódon világítottak a digitális óra számai. 06:12. A függöny mögül a hajnal első fényei kukucskáltak be. Balra nézett, és a homályban a mellette fekvő ismeretlen férfi hátán halványuló karmolásnyomokat vette néhány másodpercig szemügyre. Eszébe jutott az este. Barátnőivel lánybulit tartottak a Soho-ban. Mostanában gyakran előfordult, hogy a szinglitársaságnak kedve volt egy kis ereszd-el-a-hajam-partyra. Emlékezett rá, hogy Sara és Ginger már korábban lecsapott egy-egy ígéretesnek tűnő hím példányra, de ő még kivárta a sorát. Csak itta a pezsgőket a pult mellett, míg be nem lépett az idegen. Rögtön kiszúrta magának és a férfi is azonnal észrevette őt, amint egy kisebb társasággal megérkezett.

Arra már nem emlékezett pontosan mi, hogyan történt, csak az maradt meg, amikor a sokadik pezsgő és a vad tánc után a férfi kinyitotta előtte a Porsche ajtaját. Aztán már a férfinél voltak. Gyorsan lekerültek a ruhadarabok és az ágyban kötöttek ki. Volt már vagy hajnali kettő, mire izzadtan és megtépázva, karmolásokkal, harapásokkal gazdagabban elaludtak. Tudta, hogy a férfinak csak arra kellett, és neki sem kellett másra a férfi, csak, hogy zabolázhatatlan vágya és érzékei kielégülést nyerjenek. Szüksége volt a vadságra és arra, hogy ismeretlenek ágyában ébredjen. Tudta azt is, hogy ez csak pótcselekvés, és érezte, hogy egyre mélyebbre süllyed. Minden héten legalább egyszer ismeretlen lakásban ébredt, és ébredés után alig várta, hogy megszabaduljon. Ilyenkor gyorsan szokott eltűnni, mit ahogy ma is ez lesz.

Óvatosan kicsusszant a takaró alól nehogy zajt keltsen. Felkapta a bugyiját a szőnyegről és sietősen felhúzta magára. Ahogy kiegyenesedett, a bugyi vonala fölött elővillant a pici lepke formájú tetoválás. Óvatosan, macskaléptekkel osont a karosszékhez, aminek a karfáján átvetve találta meg a ruháját; a harisnyája a szék lába előtt hevert egy csomóban úgy, ahogy sietősen kibújva lecsúsztatta a lábairól, mellette ott feküdt a retikülje. Kezében a holmikkal halkan kisompolygott a fürdőszobába. A villanyt csak az utolsó pillanatban kapcsolta fel, mielőtt gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Belenézett a tükörbe és vagy két percen keresztül csak nézett a saját arcába. Aztán hirtelen megrázta a fejét. Kiöblítette a szájából az előző éjjel minden ízét, megmosta az arcát az éppen csak csörgedezésre nyitott csap alatt, majd kézzel beletúrt a hajába. A retikülből elővette a rúzsát és a sminkkészletét és megpróbálta újra nővé varázsolni magát. Rutinja volt benne, egy percnél ez sem vett több időt igénybe. Gyorsan ráült a wc-re, majd finoman megnyomta a kisebbik gombot. Belecsusszant a ruhájába és óvatosan kinyitotta fürdőszoba ajtaját. Kint még mindig félhomály volt ezért gyorsan lekapcsolta a villanyt és elnézett a hálószoba irányába. Hallgatózott néhány másodpercig, majd miután nem jött semmi nesz, nagyon finoman megpróbálta kinyitni a lakás ajtaját. Szerencsére az ajtó nem volt kulcsra zárva és hangtalanul ki tudott lépni a folyosó szőnyegére. Körömcipőjével és táskájával a kezében sietősen végiglépkedett a süppedős szőnyegen a lépcsőház irányába. Nem kapcsolt villanyt és a liftet sem hívta. Macskaként hagyta el az épületet, csak a kíváncsi pillantásokat vető álmos portás felé biccentett egy hang nélküli viszlátot. Az épület előtt, a bejárattól néhány lépésre belebújt a cipőibe, és apró, halk koppanásokkal indult neki az ébredező nagyváros kihalt utcáján.

Néha egy üres taxi haladt el mellette és ahogy lassított Liana csak intett, hogy menjen tovább. Most egyedüllétre volt szüksége. A gondolatai lassacskán jöttek elő. Kellett ez a néhány perc szabadság, amikor nem kell senkivel elszámolnia; csak saját maga volt és a gondolatai. A Nap első sugarai aranysárga fénybe festették a nyílegyenes utcát és visszatükröződtek a toronyházak hatalmas üvegfelületeiről, megsokszorozva a ragyogás erejét. Néhány szatócsbolt előtt már söpörtek, egyik-másik előtt nagyot kellett kerülnie, ha nem akart a járdára löttyintett zsíroldós felmosóvízen átgázolni. Egy szemetesautó haladt el mellette, szorgalmasan gyűjtögetve a hatalmas fekete nejlonzsákokat a kékre festett vas-szemétkosarak mellől. Érezte a hajnali város illatát, a tenger felől enyhe légáramlat csapott az arcába. Szaporán szedte a lépteit. Nem sietett sehova, de valahogy mindig úgy érezte, hogy az éjszaka bűnét a hajnali gyaloglással le tudja mosni magáról.

Megkapta amit akart. Erre volt szüksége. Se többre, se kevesebbre. Övé volt a test ami kielégítette és pillanatnyilag lecsendesítette dübörgő vérét. Már nem is emlékezett a férfi nevére, pedig biztosan mondta valamikor. Ő is mondott egy nevet, de ahogyan az övé sem volt az igazi neve úgy biztos volt, hogy a férfi sem a sajátját mondja. De ez nem számított semmit. Mindkettőjüknek csak a másik testére volt szüksége, semmi másra. Azt pedig megkapták. Régebben nem okozott ez neki gondot, és csak mostanában kezdte észrevétlenül gyötörni a lelkiismeret. Sok ilyen éjszakán volt túl, talán már meg sem tudná mondani mennyin. Nem számolta, mint ahogyan  a férfiakat sem. Egynek sem maradt meg sem az arca, sem a neve az emlékei között. Az elején tudatosan tartotta távol magát az emlékektől, aztán szép lassan megszokottá vált, annyira, hogy már erőfeszítést sem kellett tennie, hogy elnyomja őket. De mostanában egyre többször tolult fel egy érzés hajnalban, amikor egyedül rótta az útját. Először még értetlenül vette tudomásul a gondolatot, aztán bosszantotta, mostanra azonban egyre többet rágódott. Próbált nem figyelni rá, de be kellett látnia, hogy az érzés túljár az eszén, és nem hagyja magát. Ma is ott motoszkált benne. Nem értette, hogy miért pont most jön elő. Eddig azt hitte, hogy csak múló rossz érzés: a lelkiismerete kiabál valahonnan a múlt homályából, a ködön, mint valami súlyos, hangszigetelő paplanon keresztül. De a hang minden átdorbézolt éjszaka után egyre erősebb lett.

Megint megjelent előtte az az átható, kék szempár....

-------

Volt már vagy másfél éve is, hogy találkozott Vele. Egy partyn futottak össze; az egyik közös ismerősüknek volt kiállítása a Broadway egyik kis művészgalériájában és mindketten ott voltak a megnyitón. Később, már a megnyitó utáni fogadáson mutatták be neki. Rögtön megfogta az a döbbenetesen mély tekintet. Az első pillanatban, ahogyan a férfi belenézett a szemébe, úgy érezte magát, hogy mindent tud róla. Félelmetes és egyben izgató érzés is volt. Mintha nem lennének a férfi előtt titkai. Pőrén, csupaszon érezte magát, de nem szexuális vonzás volt ez, hanem olyan, amikor a lelke mélyére lát be valaki. Megpróbálta elvenni a tekintetét, de érezte, ahogy lemerevedik, minden ereje elszállt egy pillanat alatt, és szinte mozdulatlanná dermedt. Mintha minden porcikáját átjárt volna egy lézerszkenner: letapogatta az érzéseit, végigpörgette az agyában tárolt összes emléket, végigsimogatta a bőrét - ekkor egy pillanatra végigborsózott az egész teste és érezte, ahogyan az ágyéka fölforrósodik -, majd a varázslat - mintha egy gyors széllökés suhant volna el mellettük - elillant és csak egy érdeklődő, közönséges szempárt látott újra. Eltűnt a mélység, csak egy huncut mosoly maradt helyette.

Az este folyamán sokat beszélgettek a férfival. Úgy érezte magát, mintha már ezer éve ismerték volna egymást, és ez megrémítette. Olyan érzése volt, mintha nem lennének előtte titkai és ez először nagyon kellemetlen volt, mert a férfi olyan dolgokra kérdezett rá, amelyeket szívesebben tartott volna meg magának. Aztán később - észre sem vette, hogy mikor történt - arra eszmélt, hogy ő maga mesél a férfinak. Elmesélte gyermekkorának lényeges dolgait, mesélt a szüleihez kapcsolódó viszonyáról, elmondta a legféltettebb titkait és rádöbbent, hogy most életében először úgy mesél valakinek, hogy nem színezi ki a történetet, nem fűzi át meg át kisebb-nagyobb hazugságokkal. Soha, senki nem volt még, akinek ennyire nyíltan és őszintén megnyilatkozott volna. Érezte, hogy minden félelme, rettegése elmúlt és a lelke teljesen átadja magát a feltétlen bizalomnak. Tudta, hogy nem lenne értelme semmit sem eltitkolni, mert a férfi úgy olvas a gondolataiban, mint egy nyitott könyvben. Önmaga is meglepődött, hogy szabadon, nyíltan tárja a férfi elé a gyengeségeit. Szinte észre sem vette az idő múlását, csak az tűnt föl, hogy rajtuk kívül már csak néhány egymásba boruló párocska lassúzik a táncparketten, a zongorista pedig halk jazz-t játszik. Egy Bublé dal volt az utolsó amikor a férfiba karolva elhagyták a galériát.

Órákon keresztül sétáltak a Greenwich Village-ben, átbeszélgetve az egész hajnalt. Amikor megborzongott az első tengeri fuvallatra, a férfi ráterítette szürke gyapjúzakóját és így sétáltak tovább egymásba karolva. Soha nem érezte magát ennyire lassúnak, puhának és kiegyensúlyozottnak. Amikor elfáradt a lába a tűsarkú cipőben, egy gyors mozdulattal levette és a kezébe fogta. A férfi ugyanúgy tett a saját cipőjével, és mindketten mezítláb sétáltak tovább. Lassan jött a reggel, és azt vette észre, hogy már a házuk ajtajában állnak. Hosszan nézett a férfi mélykék szemeibe; szó nélkül hívta. De Ő csak megrázta a fejét és így szólt:

- Nem mehetek. Még nem állsz készen. A lelkednek két része van: egy vad, akinek szüksége van a szárnyalásra, és egy rejtett, akit nem mersz megmutatni senkinek.

- Van egy erőteljesen kifelé mutatott képed és egy törékeny belsőd. Annyira elüt a kettő egymástól, hogy attól félsz, aki az egyiket megkedveli, az nem tud mit kezdeni a másikkal. Azt hiszed, ha valakit közel engedsz, azt megégeted azzal, hogy távol kell menned. Úgy érzed, hogy nem tudsz együtt lenni valakivel, mert képtelen vagy mellette maradni. Azt hiszed, ha valakivel vagy, akkor nem szárnyalhatsz kedvedre. Azt gondolod, hogy ha kikötsz valahol, akkor többé nem bonthatsz vitorlát. Úgy tartod, hogy a közelség és a távolság nem fér meg egymás mellett...

- Én pedig tudom, hogy tévedsz

- El kell hinned, hogy a távolság nem jár a közelség feladásával. Sőt! Akkor kapod meg az igazi közelséget, ha megkapod az igazi távolságot is. Mert a kettő nem megy egymás nélkül. És a kettő csak egymással megy.

- Aki csak távolságot ad Neked, annak nincs szüksége a közelségedre, és aki nem ad Neked távolságot, az nem igazi közelséget, hanem szolgaságot ad. A szolgaság az, amely nem enged el: aki igazi közelséget ad, az bátran el mer ereszteni, mert tudja, hogy úgyis visszatérsz.

- Aki csak azt szereti Benned, hogy távol vagy, az nem kíváncsi a másik részedre. Annak csak a külsőd kell, a belsődre nincs szüksége. Nem kíváncsi rá, mert a belsőd iránt el kellene köteleznie magát és felelősséget kellene vállalnia. Aki pedig csak azt szeretné, hogy mindig közel légy, az nem Téged szeret, hanem a saját magában lévő űrt akarja kitölteni veled. Ha mindig mellette kell, hogy légy, akkor begubóz, és láncokba csavar és a lényed szabad részét gúzsba köti; magáénak akarja, és rabszolgaságban tart. Attól fél, hogy elhagyod, és értéktelen életében nem lesz már senki, aki értelmet adna a létének. Ő nem veled, hanem belőled él.

- A szárnyalás nem ellentéte a megállapodásnak. Ha megállapodsz, attól még nem kell a szárnyalást föladnod. A különbség az: ha akarod, akkor már nem KELL szárnyalnod. A szabadságnak pont az a lényege, hogy van választási lehetőséged. Ha akarsz, egy helyben állsz, de ha úgy van kedved, akkor elrepülsz. Aki szeret, az egyként szereti látni amint helyben állsz és amint szárnyra kelsz: gyönyörködik a mozdulatlanságodban, de gyönyörködik a röptödben is.

- Hidd el, van ilyen. Ehhez "csak" az kell, hogy olyan férfit találj, aki igazán szeret. Úgy, ahogy vagy. Szereti a "csapongásodat", a "meggondolatlan-indokolhatatlan körökbe bocsátkozásaidat". Azért szeret, aki vagy és úgy, ahogy vagy. Nem azért, amit látni akar Benned, vagy amivé szeretné, hogy válj. Aki úgy szeret, ahogy vagy, az nyugodtan elenged, mert tudja, hogy visszatérsz. És ha Te tudod, hogy mehetsz, amikor akarsz, akkor csak akkor mész, amikor tényleg menni akarsz, nem pedig akkor, amikor menned KELL, mert nem bírod a helyben állást. És lehet, akkor nem akarsz KÜLÖN menni...

- Mennyivel szebb is, amikor két szabad lélek együtt száll, és amikor elfáradtak, együtt pihennek meg...

- De ehhez Neked kell előbb megnyílnod. Sajnos, ezt nem tudod megspórolni  Ez a te bizniszed... Lehet, hogy nem fog menni elsőre, és az is lehet, hogy sokat fogsz emiatt szenvedni. De ez a szenvedés, csak legfeljebb átmeneti lesz, mert előbb-utóbb megtanulod felismerni, hogy ki az, akiben bízhatsz: ki az, akinek kiadhatod Magad, és ki az, akire nem érdemes időt vesztegetned. De addig ezt nem fogod megkapni, amíg Magad nem teszed meg az első lépést, mert addig az az "igazi" férfi sem fogja meglátni Benned az igazi énedet, akit szeretne szeretni...

-------

Igaza volt a férfinak. Tudta, hogyha akkor felmegy, mindkettőjüket elégette volna. Még nem érett meg rá, hogy megállapodjon. A lénye vad részének még tombolnia kellett. Sokszor vágyott az otthon puha melegségére, ugyanakkor ott volt a vágy is, amely szinte elemésztette, ha meg kellett volna nyugodnia és megállnia. Tombolt, törte-zúzta az életét, mert dühös volt a férfira. Dühös, hogy ennyire ismeri, dühös, hogy nem maradt előtte titka, és dühös, hogy nem lett az övé. Ugyanakkor magára is dühös volt, mert értette a férfit: értette, hogy jót akar neki, és az ő érdekében nem fogta vissza, mert úgysem tudta volna visszatartani, és dühös volt, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. Dühös volt magára, hogy ilyen.

Ahogy átvágott a Washington Square-en lelassította  a lépteit. Megállt egy pillanatra a szökőkút mellett és belebámult a vízbe. Látta az arcát, és érezte, ahogyan egy langyos könnycsepp lassan végiggördül a bőrén és egy végtelen hosszú másodperc nyújtózkodás után az álláról belecseppen a vízbe, körökre borzolva a képmását. A Nap sugara megtört a szökőkútban gyűrűző hullámokon és elenyészett. Liana fölnézett az égre és most először hatalmas szomorúsággal vegyített megkönnyebbülés szakad fel belőle. Összeszedte magát és elindult az otthona irányába. Megérezte, hogy ez volt az utolsó lélektelen éjszakája. Belülről tört fel az olthatatlan vágy az otthon után. Az után az otthon után, amely ott van, ahol az a mélykék átható szempár lakik. Tudta, hogy ezután is fog repülni, de már nem egyedül. És mindig lesz egy hely, hova visszatérhet megpihenni. Már csak valahogy meg kell keresni Őt. Bármennyi időbe is teljen, de megtalálja! Mert tudja, hogy Ő csak rá vár...

És ekkor lelkében felcsendült az a régi dal...

Bármennyire is foglalkoztatnak a világ dolgai, bármennyire is belemerülsz a hétköznapi szerepedbe, sose feledd honnan jöttél, ki vagy és merre tartasz.

 … az Erő hatalmas. Az életből árad, ezért nagy. Körülvesz valamennyiünket. Összeköt és megvilágosít minket. Nem az izmaidban, magadban, magad körül kell érezned az Erőt. Mindenütt: közted és köztem, a fákban, a kőben, mindenütt, igen. Az Erő ott van a föld, s a hajód  közt is…

(Star Wars - A Birodalom visszavág)

egy

…George lassan kinyitotta a szemét. Éles, vakító fény vette körül. Nem látott semmit, csak fénylő fehérséget. Egy homályos arc hajolt fölé, látta, hogy mozog a szája, de nem hallott semmit. Kábultan zuhant vissza a feneketlen sötétségbe.

 Sok idő eltelt, mire újra megrebbentek a szempillái és ismét felébredt. Semmit nem változott a környezete, bántotta a szemét a fény. Nem tudott megmozdulni, csak a szeme szűkült össze, amikor az ismerős alak arcát látta újra. Nem hallott semmit, csak az arc ajkainak mozgását látta. Mondani akart valamit, de megint elsötétült minden. 

Először az agya indult be. Elkezdtek kergetőzni a gondolatok a fejében, miközben szemhéja alatt mozogtak a szemei oldalra és fel-le. Az ágy mellett álló két fehérruhás egymásra nézett.

- Nem sokára felébred – mondta az idősebb a mellette álló nőnek, de közben nem mozdult a szája. – Igen, én is úgy érzem – válaszolt a nő hangtalanul, majd mindketten George fölé hajoltak, hogy jobban szemügyre vegyék.

- Nehéz lesz megértetni vele, még mindig odaát van gondolatban – mondta a nő szavak nélkül.

- Maradjon itt vele, hogy ne ijedjen meg nagyon – válaszolt a férfi némán.

- Jobb lenne, ha ön is itt lenne – mondta a nő – jobban hasonlít rá, mint én.

- Hamarosan visszajövök én is, de most dolgom van. Új visszatérő érkezett, segítenem kell ott is. Nyugodjon meg, ügyesen fogja csinálni! És lehet, hogy mire kinyitja a szemét, már itt is leszek – szólt a néma válasz és a férfi két lépéssel eltűnt a helységből.

 George csak lassan ébredt öntudatra. A gondolatok egyre sürgetőbben késztették: - Nyisd ki a szemed! – De hol vagyok? – Nem érzem a végtagjaimat! – Mi történt? Nem tudom, hol vagyok! – Hol lehet Janice? – Nem emlékszem rá hogy kerültem ide… - Ébredj George! Nyisd ki a szemed! – George ébredj! GEORGE!

 …Nagyon éles a fény… Miért nem látok semmit, csak a fehérséget?... Nem tudok megmozdulni… Hol lehetek?... Meleg van, kellemes itt az idő… Mindenütt csak ez  a fény… Ki ez az ismerős arc?...

 - Érti amit mondok? – kérdezte az idősebb férfi, miközben az arca fölé hajolt.

George megpróbált fókuszálni, hogy élesebb legyen a kép. Eltelt legalább egy fél perc, amíg a körkörös mozgás elsimult, lassan a két arc egymásba úszott és ki tudta venni a körvonalakat.

- Nem kell kinyitnia a száját, elég ha gondol a válaszra – mondta a fehér ruhás.

George kellemesnek érezte a hangot. Megnyugtatta és valahogy ismerősnek tűnt az arc is. Valakire emlékeztette.

- Jól van, látom kezdi összeszedni a gondolatait – mosolygott rá a férfi.

Csak az volt benne a furcsa, hogy nem mozog a szája. Hallotta a hangját, de most tudatosult csak benne, hogy egészen eddig mozdulatlan volt az arca. A mosoly is csak épp átsuhant rajta, de most hogy visszagondolt rá, már ebben sem volt biztos. Lehet, hogy csak érezte a mosolyát…? George egyre inkább nem értette mi folyik körülötte.

- Ne izgassa fel magát, még nem tért teljesen magához – hallotta a fehér ruhás hangját. – Nincs semmi baj, csak még kell egy kis akklimatizálódás. Minden visszatérővel ez van, de nemsokára elmúlik, és akkor megbeszélünk mindent – mondta a férfi.

 - Hol…. hol..vagyok…és kicsoda maga…? – kérdezte George, miközben úgy érezte, ez nem a saját hangja. Valahonnan távolról jött, mintha víz alatt beszélt volna. Megpróbálta megköszörülni a torkát, de nem ment.

- Jól van! Jól csinálja, ez az! – mondta a fehér ruhás. – Csak így tovább, menni fog. Ne erőltesse, csak koncentráljon – hallotta a kellemes hangot.

- Valahonnan… ismerem magát…ugye…? – kérdezte George kicsit gördülékenyebben.

-  Hasonlít Johnra… de valami nem stimmel….

- Igen, Johnra hasonlítok. Ez azért van, mert egy olyan embert szerettünk volna maga körül, aki ismerős lesz, amikor felébred – mosolygott a férfi rezdüés nélkül.

- Hol vagyok? – kérdezte George megrémülve – Mi az, hogy ismerős ember kell? Ha felébredek? Hol van Janice? És különben is, mi történt? Miért nem mond nekem senki semmit? És miért nem tudok mozogni? Hol van a családom? Mondjon már valaki valamit!

 - Nyugalom – mondta a fehér ruhás – ne izgassa föl magát! – és George úgy érezte, mintha a férfi a homlokára tette volna a kezét, de mégsem látta őt megmozdulni. – Nemsokára mindent el fogunk mesélni az elejétől a végéig, de még egy nagyon kicsit pihennie kell. Muszáj teljesen akklimatizálódnia, mert különben az elméje nem tud megbirkózni az információkkal – mondta a férfi, és George csak azt érezte, hogy mély, pihentető álomba merül egy szempillantás alatt.

 Mikor legközelebb kinyitotta a szemét az ismerős férfi és egy nő állt mellette. Mintha a nőt is látta volna korábban valahol, de már nem volt abban biztos, hogy nem csak álmában történt mindez. Nem tudta volna megmondani, hogy mi volt álom az elmúlt ki tudja hány napban és mi volt a valóság. A képek kavarogtak benne és nem tudta különválasztani őket. Nem tudta mióta fekszik itt, ebben a rendkívüli fehérségben fürdő kórteremben – mert csak arra gondolhatott, hogy valamiféle kórházban fekszik. Soha nem látott még ekkora tisztaságot, csak úgy fénylett minden. Az pedig elkerülte a figyelmét, hogy semmi nincs ebben a teremben. Sőt, még azt sem tudta volna megmondani, hogy hol találkoznak a falak egymással, mert a kontúrok sem látszódtak. De ez most még nem tűnt fel George-nak. Jelenleg egy dolog foglalkoztatta: szeretett volna választ kapni a kérdéseire. Hol van, és mit keres itt.

 - Jó reggelt – mondta a kellemes hangú férfi. – Úgy gondoltuk itt az ideje egy kis beszélgetésnek, de előtte nem ártana valamit ennie! Biztosan éhes már – mosolygott a fehér ruhás ember és George megint nem tudta volna megmondani, hogy tényleg mosolyog, vagy csak úgy érzi, mintha mosolyogna.

- Jen hozott magának egy kis frissítő finomságot – mondta a férfi és hirtelen valahonnan egy hatalmas gyümölcskosár került elő, amit a fehér ruhás nő gurított közelebb. George csak most vette komolyabban szemügyre a másik látogatóját. Szőke, hosszú hajú, olyan harminc körüli, kék szemű, karcsú lány volt, feltűzött hajjal. Hatalmasak voltak a szemei, és ahogy George ránézett, mintha egy sejtelmes pillanatra zavartan nézett volna vissza, de nem tudta megállapítani, hogy tényleg így történt-e vagy megint csak az érzékszervei tréfálták meg. A nő egy krómozott csőből készült, négy kerekű kis tálalókocsit tolt George mellé, amin egy fonott kosárban hámozott narancsot, szőlőt, kivit, cseresznyét, és ananászt fedezett fel. George-nak nem tűnt föl, hogy már ülő helyzetben van, és azon nyomban elkezdett falatozni. Eltelt vagy öt perc is, mire észbe kapott és megkérdezte a mindeddig némán álló két fehér ruhást, hogy kérnek-e ők is a gyümölcsből. Azok nem válaszoltak, George mégis úgy hallotta, mintha udvariasan visszautasították volna a kínálást. Csak akkor nézett újból rájuk, amikor már jól lakott és ismét feltolultak a kérdések.

 - Köszönöm a finomságokat! Rég ettem ilyen jót – mondta, és kérdően nézett látogatóira. – Ugye, most már válaszolnak arra, amit tudni szeretnék? – kérdezte, és most a nőre nézett.

- Persze, hogy válaszolunk George, hiszen azért vagyunk itt – mondta a férfi és úgy tűnt, mintha invitálná. – Jöjjön, mutatunk magának valamit!

 George hirtelen azt vette észre, hogy már a két fehérbe öltözött ember mellett lépked egy nagyon fehér folyosón. Megpróbált körülnézni, de semmi kapaszkodót nem vett ki, amiből be tudta volna azonosítani a helyet. Csak azt érezte, hogy egy széles folyosón megy. Nem tudta kivenni, hogy hol kezdődik a folyosó fala – hol válik el a padlótól, és az hol kapcsolódik a mennyezetbe – nem látott választó vonalakat, a vakító fehérség elkápráztatta a szemét, a fényesség miatt minden egybefolyt. Nem érzékelte, hogy mennyit mentek, de egyszerre csak egy hatalmas üvegszerű fal előtt találta magát. Az üvegfal hirtelen termett előttük, szinte a semmiből került elő. Ahogy elnézett maga mellett, egyik irányban sem látta a végét.

- Furcsa egy kórházban vagyok – gondolta. – Vajon melyik városban lehet egy ilyen hiperül felszerelt intézmény, amit még nem mutattak be a TV-ben? Pedig egy ilyen hely nem hiszem, hogy titokban maradhat, legalább a megnyitójáról biztosan készült valamilyen bulvárműsor. Főleg manapság, amikor csak a rossznál-rosszabb hírekről hallani a médiában. És nem csak a közgyógy-ellátásról hallani horror történeteket… Ez a kórház pedig úgy néz ki, mintha legalábbis a jövőből csöppent volna ide…

 - Valóban nem egy szokványos helyen jár George – hallotta a férfi hangját. – Nézzen jobban körül!

 George előrébb lépett egyet, majd lenézett a lábai alá, és akkor vette észre, hogy alatta is egy végeláthatatlan átlátszó üvegszerű valami terül el. Csodálkozva körbefordult a tengelye körül, és meglepett kiáltás hagyta el a torkát. Eltűntek a falak, egy szempillantás alatt megváltozott minden és hirtelen csak egy talpalatnyi áttetsző felületen álltak ők hárman. Bármerre nézett, csak végtelen messzeséget látott és ebben a messzeségben minden fehéren fénylett, miközben ez a fény hullámzott és folyton változtatta az alakját. Leírhatatlan volt a látvány. Úgy érezte, mintha egy mérhetetlen mély és széles és magas szakadék középpontjában lenne, vakító fényben, melyet néha kék és ibolya színű villámok hasítanak keresztül. Minden cikázott és hullámzott körülötte és a fehér milliónyi árnyalata kavargott a vakító villámok között.

 - Jézusom! – kiáltott fel George – hol vagyunk? – kérdezte kétségbeesetten, és mire a kérdés visszhangja elült már ismét a fehér szobában voltak mindhárman.

- George, van egy hírem, amit mindenképpen tudnia kell – hallotta a megnyugtató férfihangot. – Az a világ, amit maga ismert, már nem létezik többé. – koppantak George agyában a szavak. - Legalábbis abban a formában nem. – folytatta a férfi, és George minden egyes szóval közelebb került ahhoz, amit nem akart meghallani.

 Most döbbent rá, hogy már régen tudja azt, amit a férfi mondani fog, csak az elméje nem akarta elfogadni a tényt. Hirtelen, mintha legalább tíz mozigép képét látta volna egymásra vetítve maga előtt, filmrészletek kezdtek peregni őrült sebességgel. Mintha az egész élete sűrűsödött volna néhány másodpercbe, minden egyes pillanat, melyet valaha átélt megelevenedett a filmvásznon. Látta magát kétévesen, amikor a homokozó körül biciklizett a kék háromkerekűjével, majd utána rögtön az iskolai vasgyűjtő versenyben találta magát, rögtön ezután a középiskolás ballagása ugrott be, majd a diplomaosztója, az eljegyzése Janice-vel, az első gyerek születése – mennyire repesett a szíve, amikor először kézbe foghatta Ben-t – majd a nyaralás, ahol a kis Jennifer megtanult úszni, és jöttek a képek össze-vissza, ide-oda ugrálva az időben, míg végül kifogyott a film, csak a mozigépek kattogását hallotta, ahogy a lejárt tekercsekről lelógó celluloidszalag ütemesen nekicsapódik a film kazettájának…

- Meghaltam, ugye…? – kérdezte George rekedt fahangon.

- Igen George, meghalt. De csak abban a dimenzióban, amiben eddig tartózkodott. Mi úgy mondanánk inkább, hogy visszatért – hallotta az ismerős férfihangot.