playthegame

kettő

Mikor ismét kinyitotta a szemét – vagy legalábbis úgy érezte, mintha a szemét nyitotta volna ki – a két ismerős már mellette állt.

- Akkor most a túlvilágon vagyok? – kérdezte George.

- Emberi fogalmakkal kifejezve, igen. – válaszolt a fehér ruhás férfialak. – De valójában csak egy világ létezik, az, amiben most van. Minden más, csak ennek a különböző megtestesülése. Fizikai megjelenése, olyan formában, amilyen formában mi elképzeljük magunknak.

- Ezt nem értem pontosan – mondta George – hogyhogy „ahogyan elképzeljük magunknak”?

- Egy kicsit bonyolult a magyarázat, de meg fogja érteni, ahogy egyre inkább visszatér az elméje hozzánk.

- Visszatér az elmém?

- Igen, ahogy visszatér – mondta a férfi – hiszen mindig is itt volt, csak néha szükségünk van arra, hogy három – vagy éppen ennél több – dimenzióban tapasztaljunk meg dolgokat. – Tudja George – folytatta a férfi – nekünk szükségünk van megnyilvánulni. Ahhoz, hogy fejlődjünk, néha szét kell válnunk, mert csak így tudunk végtelen tapasztalatot szerezni.

- Szét kell, hogy váljunk? Ez mit jelent? Csak nem azt, hogy mi egyek vagyunk?

- Látom, kezd megvilágosodni – mosolygott rezzenéstelenül a férfialak. – Maga és én, és Jenny – fordult mozdulat nélkül az eddig némán álló fehér ruhás lány felé – mind, mind egyek vagyunk, de erre majd csak később térjünk ki. Még sok egyéb visszaemlékezni valója van.

 George és két kísérője a következő pillanatban már egy fényes mezőn álltak, melynek közepén egy tó terült el. De ez a tó – és ezen George már nem is csodálkozott – függőlegesen állt, és a hullámok fölfelé és lefelé terjedtek szét. George kinyújtotta a kezét és az belemerült a tóba., de ahogyan elmerült nem merőlegesen hatolt bele a vízbe, hanem szinte szétfolyt, mintha feloldódott volna.

- Akkor ez nem is víz, amit itt látok? – kérdezte a férfit.

- Természetesen nem az – jött a válasz. – Itt nincsenek fizikai megnyilvánulások, csak még az elméd számára van szükség úgy megjelenni, ahogyan felismered a dolgokat, mert az elmédnek szüksége van még kapaszkodókra – váltott át a férfialak tegeződésbe, ami fel sem tűnt George-nak.

- Hát akkor miből van ez a tó? – kérdezte.

- Talán a legjobban akkor érted meg, ha azt mondom, energiából áll – mondta a fehér ruhás. – Itt, ebben a világban minden színtiszta energia: a föld, a fű, a levegő, amit beszívsz, a fák, a fény, a tó. És minden más is: Te is, én is és Jenny is.

- Ha minden színtiszta energia, akkor miért látom fűnek, fának, tónak? Hiszen az energia önmagában láthatatlan, nem? – érdeklődött kíváncsian George.

- Igen, ahogyan megszoktad a három dimenziós létben, valóban láthatatlan az emberi szem számára a tiszta energia, és most is csak azért látsz ismerős formákat, mert az elméd számára még csak akkor érthető és feldolgozható ez a világ, ha van olyan emléked, amihez hozzá tudod kötni az itt látottakat.

- De ahogyan egyre inkább visszatérsz, majd észreveszed, hogy szép lassan eltűnnek ezek a mankók, mert nem lesz rájuk szükséged. És akkor majd azt is megtapasztalod, hogy igazából te magad sem olyan vagy, amilyennek gondolod magad, sőt nem is látsz semmit, mert hiszen szemed sincs – folytatta a férfi.

- A földi létben – ahogyan azt a világot egymás közt hívtátok – mindent az érzékszerveiteken keresztül tapasztaltatok, fogtatok fel. A három dimenzióhoz elegendő korlátozott mértékű érzékelés. Az a néhány dolog, amit abból a világból képes voltál fölfogni, nem kívánta meg, hogy kifinomultabb érzékszerveid legyenek, sőt, inkább csak korlátozott volna a létedben. Minden világnak megvannak a megfelelő eszközei ahhoz, hogy élhető legyen. Gondolj bele: nem volt így is elég bajod a hétköznapi életedben? Így is lefoglalták a gondolataidat a napi dolgaid, hát még, ha végtelenül sok dolgot megtapasztalhattál volna. Vannak olyan társaink, akik így is hamarabb bedobják a törölközőt, annyira beleélik magukat az életük megbonyolításába! Éppen elég, ha néhány fejlettebb lélek bepillantást nyerhet a dimenziókon túli világba, még köztük is csak kevesek azok, akik ép elmével tudják ezt a hatalmas mennyiségű információt feldolgozni.

 Persze vannak a földi létben is olyan kivételesek, akik elértek a lehetséges fejlődés olyan fokára, amikor trauma nélkül tudják kezelni az átélteket, de ők vannak kevesebben. Ők azok, akiket látóknak, vagy néha messiásoknak hívtok. Ők azok, akik ritka pillanatokban, vagy néhányan akár folyamatosan is kapcsolatba kerülnek velünk, azaz átlépik a három dimenziós világ és a tiszta energia közötti határvonalat. De ezzel megint nem tudtam neked pontosan fogalmazni, hiszen nincs határ: az emberi dimenzió is minden korlátjával egyetemben a korlátlanságban létezik, csak abból választja külön önmagát. Talán még emlékszel, amikor a földi életedben fizikából azt tanultad, hogy az atommag és az elektronok között van valamekkora tér.

- Igen, emlékszem – vágott közbe George – és soha nem is értettem, hogy ha van tér közöttük, akkor miért nem tudok átmenni a falon, hiszen az én atomjaim elvileg a fal atomjai között simán keresztül hatolhatnának!

- Nos ezek a látók, vagy messiások is átlátnak ezeken a réseken és így tudnak például a jövőbe, vagy a múltba látni, vagy elmondani rólad mindent, mégha nem is találkoztatok soha korábban. Vagy olyan eseményeket felidézni az életedből, melyekre már nem is emlékszel és amiket egy látó úgy idéz fel neked, hogy biztosan nem tudhatott róla.

- De mégis hogyan képesek erre? – kérdezte George

- Úgy, hogy ők átlátnak a dimenziók szövetén, és észreveszik, hogy múlt, jelen és jövő csak az emberi elme számára elkülönülő folyamat. Az emberi agynak van csak szüksége arra, hogy lineárisan, folyamatként fogja fel az eseményeket. Valójában minden egyszerre történik, csak más-más síkokon zajlanak a történések. Egyszerre van mindenki a jelenben, a múltban és a jövőben, miközben nincs idő, ezért nincs sem múlt, sem jelen, sem jövő. Egyetlen valóságos világ van, de ennek különböző részei más-más rezgéssel vannak elkülönítve. Talán legszemléletesebben úgy tudnám neked elmondani, ha egy nagy óceánt képzelnél el. Ebben vannak hideg és meleg áramlatok és ezeknek mindenféle alternatívái. De attól, hogy más rezgéssel rendelkeznek – mert ugye a melegebb részecskék máshogy rezegnek, mint a hidegebbek – még egy és ugyanazon óceán részei és nem tudnád őket különválasztani. Nincs éles határvonal, amely mentén kijelenthetnéd, hogy itt hideg, ott pedig meleg. Valahogy úgy képzeld el a létedet is: egyszerre vagy az általad őskornak vagy középkornak nevezett világban és ugyanakkor az űrkorszakban is. Éppen csak arra vagy éppen fogékony, melynek a rezgéseire rezonálsz. Mert az elméd csak lineárisan, időben tudja megfogni a látható világot, ezért érzi úgy, hogy az egyik kor korábban volt, a másik pedig később.

három

- Gyere most velem – szólt a fehér ruhás George-hoz.

- Már nem kell mennem – mondta George. – Tudom, hogy nincs lábam, és ezt az alakot is csak képzelem magamnak. De mégis szükségem van valamiféle formára ahhoz, hogy Én-ként gondoljak magamra.

- Gyorsan tanulsz – mondta a férfi – és éppen itt az ideje, hogy kicsit jobban „körülnézzünk” a földi világodban.

 George és a fehér ruhás egy hatalmas térben találták magukat. Végtelen űr tátongott körülöttük és nem volt semmi fogódzkodó, amihez viszonyíthatták volna a helyzetüket.

- A világűrben vagyunk, vagyis ott, amit földi szavakkal így illetnek – mondta George kísérője. Most mutatok neked valamit, ami egy másik nézőpontból láttatja a világot, amit földnek hívunk. De ez is csak egy forma. És mint olyan, semmi másra nem való, mint arra, hogy képet kapj valamiről, amit még nem tapasztaltál földi szemmel. Azután majd ezt is el kell vetned, hiszen csak egy korlátok közé szorított érzékelés, ami majd egy másik rezgésből egészen másmilyennek fog tűnni. Azonban a megértéshez még szükséged lesz rá.

 - Koncentrálj egy picit. Most mit látsz? – kérdezte a férfi.

- Gyönyörű…. - álmélkodott George, ahogyan megpillantotta a Földet. – Soha nem gondoltam, hogy ennyire szép…

- Szépnek látod, mert ismerős a forma, de nézd csak meg jobban!

- Tényleg! Ez nem ugyan úgy néz ki, mint azokon a fotókon, melyeket a különböző űrexpedíciók során készítettek!

- Jól látod – mondta George útitársa – mert most a földet valódi látványában fogod fel. Egy hatalmas energiamezőnek, amiben semmi kézzelfoghatót, semmi szilárdat nem találsz! Az egész egy lüktető, fortyogó, hullámzó, állandóan mozgó energiagömb. Csak a három dimenziós szem láttatja szilárdnak, és pontosan körbehatárolhatónak. Pont ugyan úgy, ahogy a rádiótávcsövek is pulzáló, lüktető formáknak mutatják a távoli, több millió fényévnyire található bolygókat.

 Egy kimondhatatlan rövid idő alatt máris a bolygó „felszínén” termett a tanító és tanítványa. George egyre csak ámult és bámult, csodálta a gomolygó formákat, bármerre is jártak. Gyönyörű fényes volt minden, és úgy gomolygott, mintha különböző színű füstpamacsok tekeregtek volna látszólag mindenféle logika és szervezőerő nélkül: néhol azonban sűrűbbé váltak, néhol pedig megritkultak. Volt ahol fehérebb volt az energiafüst, volt ahol inkább fényes-kék színben tekergett, de volt ahol teljesen piros volt. És ezeknek végtelen árnyalata, és végtelen formái. Voltak tojásra hasonlító formák, voltak gömbök, négyzetek és sokszögek, magasak és alacsonyak, vékonyak és vastagok, tömörek és áttetszőbbek. George elmerült a látványban de a kísérője nem siettette. Hagyta, had tobzódjon a szín és formaorgiában.

Mikor végre George kiélte magát megszólalt a férfihang: - nézz rám George!

Ő odanézett és a kísérője helyett csak egy fényes, kékes színben vibráló, szinte teljesen áttetsző, hatalmas tojás formát látott maga előtt, melynek alsó egyharmada környékéből egy széles - szinte az egész tojás szélességét kitevő – fénylő „köldökzsinór” tekeredett ki és oszlott szét a környezetében.

 -Ne ijedj meg, te is pontosan így nézel ki – hallotta a hangot.

- Minden emberi lény - ha látó szemekkel nézik – ezt a formát mutatja – folytatta a hang.

- Ha alaposan körülnézel, látni fogod, hogy egyik tojás sem hasonlít a másikra. Ebben az esetben nem igaz a földi mondás* - viccelt a hang.

- Minden egyes tojás más színű, máshogy kavarognak benne a színek, más a méretük, másmilyen vastag, és másmilyen színű a köldökzsinórjuk is. És nem egyformán áttetszőek. A tojások az emberek, minden más élőnek és élettelennek más a formája. Más az állatoké, más a növényeké. Minden fajnak hasonló formája van, de azon belül minden egyed eltér egymástól. És az életteleneknek is más formáik vannak, de azt ne felejtsd, hogy ők is energiából épülnek fel csak más jellegű energiából.

- Most egyetlen dolgot figyelj csak meg!

- Mi legyen az? – kérdezte George.

- Figyeld meg, hogy minden formának van egy „köldökzsinórja”. Függetlenül attól, hogy emberről, állatról, növényről, vagy élettelen tárgyról van szó, mindből kijön egy „zsinór”.

- Persze már tudod, hogy igazából semmi köze a zsinórhoz, ugye?

- Igen, már emlékszem – mondta George. – Az, amit zsinórnak érzékelek és belőlem is kijön, tulajdonképpen az energiának az a része, amely kapcsolatban van mindenki mással. Minél keskenyebb és sűrűbb és tömörebb és vékonyabb ez a zsinór, annál vékonyabb és szűkebb és nehezebb a csatlakozás a mindent behálózó erőhöz.

- Vannak olyan emberek, akik érzékelik a valóságot: ők a leginkább áttetszőek, és a legfényesebbek. És őnekik a legvastagabb a „köldökzsinórjuk”. Ők azok, akik közelebb vannak a megértéshez, ők a lelkileg fejlettebbek. Ők kapnak a közösből a legtöbbet és ők is adnak a közöshöz a legtöbbet. Mert mindannyian összetartozunk. Ezeknek a köldökzsinóroknak köszönhetően mindannyian össze vagyunk kötve egymással: minden élőlény, minden állat és növény, és minden élettelen is. És minden, ami a Földön csak formát bont, az a Földdel is kapcsolatban van. Csak korlátozott felfogóképességünknek köszönhetjük, hogy nem látjuk, ami innen nyilvánvaló: nem vagyunk elkülönülve, nem vagyunk mások. Mindannyian egyek vagyunk: te, én, és mindenki, hiszen minden és mindenki egy.

 A gondolat egy tőről fakad. Ezért van az, hogy a nagy találmányok szinte egy időben pattannak ki a földön több ezer kilométerre egymástól távol dogozó kutatók agyából. Ezért fejlődünk olyan hihetetlen sebességgel, hiszen minden egyes gondolat, minden egyes élet összekapcsolódik egymással, mindig, még akkor is, ha ezt korlátozott képességeink birtokában képtelenek vagyunk észrevenni. Ezért nem tudjuk kivonni magunkat a tetteink következményei alól, hiszen minden vétkünk, amit a lakóhelyünk – a bolygó - ellen követünk el, ránk fog visszaszállni, mert magunk ellen követjük el. Minden fájdalom átjár minket, ahogyan minden öröm is. Minden összeadódik és mindenki képességei szerint és arányában tud ebből a közös tudásból meríteni, de mindenki a saját képességei és tudása szerint ad is mindent bele a közösbe. Az energia, az erő, az élet - bárhogy is nevezzük ezt a valamit – nem egy körülhatárolt, elszeparált, különválasztható, éles határokkal elkülöníthető fogalom, hanem maga a világ, ami körbevesz bennünket, sőt, nemcsak körbevesz és áthatol rajtunk, hanem mi magunk vagyunk az.

 Úgy, mint amikor a számítógép csatlakozik az internetre és összekapcsolódik egy szerveren keresztül más gépekkel. Vannak olyan gépek, amelyek csak néha kapcsolódnak a világhálóra – ezek azok, akik a leginkább a saját világukat élik: kevesebb információval rendelkeznek, saját programjaikat futtatják, és elvannak a saját kis környezetükben. De vannak olyanok is, akik szinte folyton a „hálón” lógnak: állandóan kommunikálnak, megosztják egymással a tartalmukat, feltöltenek, letöltenek, frissítenek, frissülnek, széles sávban mozognak, gigabájtnyi adatot forgalmaznak, vírust kapnak és irtanak, filmet, zenét cserélnek, fényképeket küldenek és kapnak, leveleket továbbítanak.

 És olyanok is vannak, akik az alapvető rendszereken kívül már semmit nem tárolnak maguk, hanem mindent a közösben tartanak. Csak a legszükségesebbeket tartják meg maguknak: ami a beinduláshoz kell, de a munkát már nem magukon végzik, hanem közösen, közös, megosztott adatbázisokban, egy olyan gépen, amihez fizikailag nem is kapcsolódnak, sőt az is lehet, hogy az a közös gép egy egészen más földrészen található, mint a rajta, benne dolgozó kliens.

 - Nagyon jó! – hallotta a hangot George, de nem látta a hang gazdáját.

- Hol vagy? – kérdezte hangtalanul, és a hang belülről válaszolt: - itt vagyok benned, ahol mindig is voltam. Csak neked volt szükséged arra, hogy elkülönüljünk, hogy úgy érezd, te és én mások vagyunk. De erre is csak addig volt szükséged, amíg nem tértél vissza teljesen. Most már itt vagy újra köztünk. Illetve köztem, hiszen te is én vagyok és én is te. Mindannyian egyek vagyunk, csak néha teremtünk magunknak egy külön kis világot, hogy el tudjunk játszadozni. Tudod, ahhoz, hogy különböző tapasztalatokat szerezzünk, el kell néha különülnünk. De nyugodj meg, mindig visszatalálunk magunkhoz.

- Örülök – mondta George magának. – És már tudom is, hogy mi fog történni.

Ha lett vona arca, most bizonyára elmosolyodik magában.

- Csak azt sajnálom, hogy el kell felejtenem megint mindent.

- Ne csináld George! – szólalt meg a másik hang saját magában. – Mondd csak! Ha nem felejtenél el mindent, akkor ugyan miért is élveznéd ennyire ezt a játékot? Most őszintén. Ha tudnád, hogy mi lesz a vége, akkor is izgalmasnak találnád? 

négy

John és Terry egy idahói kisváros szülészeti klinikájának folyosóján ültek egymás mellett. Terry folyamatosan a kezeit tördelte, és szinte be sem állt a szája. John néha idegesen körülnézett, mert szégyellte, hogy az asszony nem bírja türtőztetni magát. Már két órája ültek a váróban mert a kisebbik lányuk most vajúdott és mindenképpen itt akartak leni, amikor a pici világra jön. Thomas, a vejük bent volt a lányukkal a műtőben, és bármelyik pillanatban megjelenhetett a jó hírrel. John már vagy másfél doboz Marlborót elszívott amióta itt vannak, de annyira ideges volt ő is, hogy nem bírta visszafogni magát, pedig megígérte, hogyha megszületik a pici, akkor többet nem gyújt rá. De még nem jött világra, így John felállt, kisimította a farmerját a combjain, és beletúrt hosszú ősz hajába.

- Ha bármi van, azonnal szólj! – mondta Terrynek és elindult a folyosón a kijárat felé, hogy rágyújtson egy újabb szál cigarettára.

Ebben a pillanatban azonban kinyílt a műtő ajtaja, és Thomas lépett ki fülig érő vigyorral a száján, karjában egy alig öklömnyi, fehér lepelbe bugyolált csomagot szorongatva.

- Itt van! Gyertek, nézzétek meg a legifjabb Barry-t! – szólt oda az idős párnak Thomas. – Jennyvel úgy döntöttünk, hogy George-nak fogjuk hívni a nagyapja után. – George Barry – mondta Thomas, és félrehúzta a fehér takarót, hogy a nagyszülők is megcsodálhassák a jövevényt.

George, a legifjabb Barry pedig csak pislogott a hatalmas kék szemeivel, ahogy a nagyszüleire nézett. Egy pillanatra úgy tűnt az öreg Johnnak, mintha valamit mondani akarna az unokája, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Hogyan is lenne képes egy újszülött bármit is közölni…

(B. I-nek  szeretettel)

Úgy emlékszem valamikor mostanában kellene, hogy legyen a sokadik éves évfolyam találkozónk. Tudod, hogy szokott lenni: összegyűlünk az iskolában, beülünk a régi termünkbe, és végig megyünk a névsoron. Mindenki elmondja hova jutott az elmúlt öt évben, kivel mi történt, mit csinált, mit csinál, munka, gyerekek, család satöbbi, satöbbi. Átadjuk az ofőknek az ajándékokat, majd fölkerekedünk és végigjárjuk az épületet. Nosztalgiázunk egyet a folyosókon, a termekben, megkukkantjuk a régi tablónkat, ami valahol még ott lóg az emeleten a lépcsőtől balra, a szekrények fölött, a huszonnyolcas és harmincegyes terem között. Aztán jön a lazább rész; aki ráér átsétál a közeli csehóba, amit már jó előre lefoglaltunk, vagy kikocsikázunk az egyik évfolyam társékhoz egy kerti partira. Mikor, hogy szervezik a kedves csoporttársak az eseményt.

Itt már lazább a hangulat, sokan csak egy-egy ilyen alkalom kapcsán találkoznak; jó ilyenkor a régi cimboraságot föleleveníteni. Jönnek a sztorik, jókat röhögünk a régi csibészségeken: kit, hogyan tréfáltunk meg (persze van olyan történet, ami jóval túlmutat a tréfán, de az idő távlatából megszépülnek a dolgaink), milyen hülyeségeket követtünk el. Milyen volt amikor sátort vertünk a konzi udvarán, mert épp akkor rúgtak ki az albérletünkből, vagy hogyan történt az a hógolyózás, mikor éjjeli hómunka szünetében majdnem kidobta az egyik lány a szememet. Szóval megy a sztorizgatás, kérdezősködés, fogy a sör, meg a kaja. Jól érezzük magunkat.

Mindig zavarban vagyok, amikor arra kerül a sor, hogy beszéljünk a családról. A nagy többségnek már van férje, felesége, egy-két-három-négy gyerek, én meg ott állok egy szál magam családi fotóalbum nélkül és csak széttárom a két kezem, a tenyerem és a kézfejem kifordítom, jelezve, hogy nincs karika, ami az elkötelezettséget jelentené. Ilyenkor jön a kérdés: - és gyerekek? Hát azok sincsenek - jön sommás válaszom. Tudjátok, még nem nőtt be a fejem lágya! - mentegetem magam, mielőtt még furcsán néznének rám. Erre jön a mosoly: - na ja, nem változtál semmit!

Sokszor gondolkodtam már ezen. Miért van az, hogy soha nem éreztem késztetést gyermek vállalásra. Persze-persze, hímből vagyok és genetikailag nem sürget semmi (legalábbis ezzel nyugtatják magukat a férfiak), de vajon miért van az, hogy a velem egyidősek már mind családot alapítottak (na jó, ez sem igaz, mert van olyan barátom, aki szintén nem házas - még), és gyereket vállaltak, csak én nem. Valami baj lehet velem? Ha körülnézek a kisgyerekes ismerőseim között, mindig elcsodálkozom, mikor azt mesélik a cimbik, hogy mennyire várták már, hogy végre gyerekük legyen. És úgy tutujgatják őket... talán még jobban élvezik a "szülőséget", mint az anyukák, akik tényleg végigélték a gyermek növekedésének minden egyes másodpercét az első pillanattól kezdve.

Sokáig nem értettem, csak annyit éreztem, hogy valami miatt nem vonz a kérdés. Ez valami tudat alatti tartózkodás volt, valami olyasmi, amikor úgy érzed, hogy a hideg is kirázna, ha benne lennél. Van olyan, mikor úgy érzed, belül, a mellkasodban nagyon vágysz valamire. Nekem ez soha nem jött, inkább hidegséget és közönyt éreztem. Később ezt azzal magyaráztam, hogy én tényleg nem értem meg még erre. Nem vagyok rá fölkészülve, és amúgy is az életem túl zaklatott ahhoz, hogy leálljak. Nap, mint nap autóban ülök, hetente 500-600-1000 kilométert utazom, szeretek bulizni, koncertre járni, haverokkal bandázni, kávéházakban ücsörögni, jó könyveket olvasni és éjjel bújni az internetet. Nem vagyok én még erre felkészülve!

Aztán, ahogy figyeltem magam és megpróbáltam az életemet tudatosabban élni, a figyelmem a gondolkodásomat és az érzéseimet is megfejthetőbbé tette. Ráébredtem hogyan működöm és megfigyeltem, hogy vannak elképzeléseim a világról, melyek nem túl rózsásak. Ha nyitottabb vagy a hétköznapi történésekre és odafigyelsz, hogy mi történik a határokon túl, ha meghallod, hogyan változik a világ, ha odafigyelsz az apróbetűs hírekre, akkor komolyan el kell gondolkodnod azon, hogy amerre az emberiség halad, az nem tartható fenn hosszú távon. És ha igazán odafigyelsz, akkor észreveszed, hogy ez a "hosszú táv" nem évszázadokat jelent, csupán egy-két évtizedet. Olyannyira kizsákmányoltuk a természetes lakóhelyünket a Földet, hogy néhány év, és komoly gondjaink lesznek. Hétköznapi gondok. Olyanok, melyek a megélhetésünket veszélyeztetik. És a létünket. Akkor mondd, miért is kellene nekem utódot nemzenem? Erre a világra? Azért, hogy szenvedjen?... Miért is kellene nekem egy gyerek? Mi értelme van egyáltalán egy gyereknek?

Közben azt is megfigyeltem, hogy vannak olyan értékek, melyekről egyszerűen nem tudok lemondani. Nem azért, mert ragaszkodom hozzájuk, hanem, mert nem tudok máshogyan létezni. Nem tudok játszmázni, nem megy a kódolt beszéd, nincs türelmem a virágnyelv kihámozásához. Ha azt mondom: kék, akkor azt kéknek is gondolom. Fáraszt, ha a szavak mögötti értelmet kell kutatnom és az is fáraszt, ha nekem kell úgy fogalmaznom, hogy közben arra figyeljek, hogy ezt hogyan ne értsék félre mások, akik úgy szocializálódtak, hogy nem a szavak, hanem a mögöttük bújó kódok értelmét keresik. Nincs nálam egy ENIGMA, hogy folyton oda-vissza rejtvényeket fejtsek! És a kapcsolataimban bizony előfordult, hogy az értékrendszer nem volt azonos. Ilyenkor pedig ösztönszerűen vonakodott a szervezetem az "utód-gyártás"-tól. Annyira távol áll tőlem a háborúskodás, hogy visszataszít még a gondolata is annak, hogy a gyerekem egy lövészárkokkal és bombatölcsérekkel tarkított halálzónában nevelkedjen csak azért, mert a szüleik nem értenek szót egymással.

Megértettem önmagam és megértettem a vonakodásomat. Megnyugodtam, hogy nem bennem van a hiba. Egyszerűen ilyen vagyok. Nagyobb a felelősségtudatom, mint másnak, de ez nem baj. Mint ahogyan az sem, hogy más másképpen vélekedik. Ettől színes a világ.

Aztán tavaly nyáron találkoztam egy kissráccal. Egy tündéri, örökmozgó manócskával, aki egy hozzám nagyon közel álló lány gyönyörű kisfia. Sok időt töltöttünk együtt és összebarátkoztunk. Órákon át figyeltem, ahogy esik-kel, ahogy egy percnél tovább semmi nem köti le a figyelmét, ahogy feltuszkolja magát a kanapéra csak azért, hogy egy perc múlva már lefelé igyekezzen és új kutatási területet fedezzen fel magának: hol a hűtőben talált felfedezni valót, hol az előszoba szekrény tartogatott azonnal kézbe veendő ismeretlen eszközöket, máskor a vécékagylóba kellett mindenképpen elrejteni egy krém kupakját néha meg a mosógép dobjából volt muszáj kiszabadítani a fogságba került ruhákat. Egyik játék a másik után, szobából ki, szobába be, és ha valami nem úgy működött, ahogy azt az én barátocskám elvárta, akkor aztán jött a világraszóló, harsogó bánat: mintha csak összedőlt volna az ismert univerzum és minden létforma egyesült halálsikolya szegény kis cimborám zokogó lelkéből tört volna elő.

Egy csendes, nyáresti csillagbambulós éjszakán aztán megvilágosodtam...

Csak ültem kint a teraszon egy pohár bor társaságában. Bentről a lakásból andalító zene szűrődött ki a szúnyoghálós teraszajtón, mellettem egy aprócska mécses pislákolt. Néztem a csillagokat és nem gondoltam semmire. Tudod, ez egy amolyan ritka kivételes pillanat, amikor elül a zaj a fejedben és átadja a helyét a csöndnek. Hirtelen kiürül az elméd, és végre megszűnik az örökös kattogás. Ritka pillanat az ilyen, általában csak akkor veszed észre amikor már elmúlt. Mikor újraindul a gőzgép, csikorogva megfordulnak a fogaskerekek és újra hallod a zakatolást. Szerencsés konstellációban ilyenkor az elméd kapcsolatot teremt a körülötted lüktető világmindenséggel és valamit megérezhetsz a valóságból. Ekkor villant be a kép. Rájöttem valamire. Katarzisként hatott rám a felismerés.

Neked, ha van már gyermeked mindez közhely, nekem mégis újdonság volt. Rájöttem, hogy a gyerek egy óriási lehetőség. Olyat ad, amit máshonnan nem kaphatsz meg, csak tőle. Az ajándékát felmérni sem tudod, ha nincs melletted. Egy gyerek visszaadja az elveszített éveidet. Megkapod tőle azokat az éveidet, amelyek a tudatos éned számára már régesrég elvesztek: visszakapod a gyermekkorodat! Ha figyelsz, újra átélheted mindazt a csodát, ami a feledés folyó homokjaként kipergett az ujjaid közül a rohanó felnőtt éveid alatt.

Újra átélheted a világ felfedezésének minden pillanatát; a mozdulatok, a tested, az illatok, ízek, színek felfedezésének gyönyörét, a tapintás, a bánat, az öröm gátlások nélküli megélését, mindazt a félelmetes, nagyszerű, csodálatos, rémisztő, örömteli pillanatot, ahogyan ráébredtél magadra, a környezetedre, az emberekre, az ételre, a melegre, anyád szerető ölelésére, a szeretetre, a víz érintésére, a kezeid használatára, a föld keménységére. Ahogyan sikerült először lábra állnod, ahogyan felmásztál először az ebédlő asztal melletti székre, ahogyan először a szádhoz tudtad emelni a kanalat, ahogyan először sikerült innod a pohárból. Sokszor megpróbáltad, sokszor elbuktál, de végül is győztél. Tiéd lett a világ: egy tehetetlen kis porontyból igazi felfedező lettél aki saját erőből, saját küzdése árán, saját bőrén tapasztalva és túlnőve a korlátaidon meghódítottad a világot.

Ezeket az éveket senki más nem adhatja vissza neked. Rég elfeledted a felfedezés örömét, már betört az élet. Nem csodálkozol reggel, hogy mozgatni tudod a végtagjaid, nem okoz örömöt az ébredés, nem adsz hálát, hogy járni tudsz, hogy levegőt veszel, hogy körülvesznek a szeretteid; ezek neked már nem jelentenek különlegeset. De míg gyermek voltál tudtál mindennek örülni.

Hát légy újra gyermek, mert ha az ő szemén keresztül nézed a világot, sokkal boldogabb lehetsz. Nem kell messzire menned, csak keress egy kissrácot valahol a környezetedben, és hagyd, hogy megtanítson újra élni. Csak arra ügyelj, hogy ne Te akard őt a képedre formálni... Ne akarj neki rosszat.

(köszönöm Neked kis barátom, N. B., hogy megmutattad az elveszett éveket)

Láttál már hangyabolyt közelről? Tikkasztó nyári hőségben, mikor leheveredsz a földre és könyöködre támasztott fejjel vizslatod az előtted elterülő mezőt, ha szerencséd van előbb utóbb meglátod, hogy a szél fodrozta fűszálak mozdulatlannak tűnő alvilágában igencsak nyüzsgő élet zajlik. Fekete, vagy vörös apró katonák szállítják a mindennapit; hátukon a méretükhöz képest hatalmas súlyokkal egyensúlyoznak, miközben szabályos sorokban haladnak egy láthatatlan tintával rajzolt útvonalon távolba vesző céljuk felé rendületlenül. Ha csalárd módon valamilyen akadályt teszel az útjukba, egy pillanatra megbomlik az egység, a sorban haladók megzavarodnak, hirtelen nem tudják, hogy mi történik, de nem kell hozzá sok idő, és új útvonalon - a célt azonban téveszthetetlenül szem előtt tartva - folytatják monoton vándorlásukat.

Ha követed a szállítási útvonalat és van időd, kedved tovább nézelődni, akkor előbb-utóbb megtalálod a szállító kontingens célját, egy porózus földkupacot, amely telhetetlen bendőként nyeli el a katonákat és az általuk szállított rakományt. Ahogy közeledsz a cél felé, először csak arra leszel figyelmes, hogy egyre több útvonal találkozik össze: innen is, onnan is becsatlakoznak a másik irányból érkező szerelvények. Északról, délről, keletről, nyugatról jönnek a szállítmányok, bejövő, kimenő láncok keresztezik egymást, van aki telepakolva érkezik, mások már fordulóra mennek, újabb és újabb fuvarokért indulnak a hatalmas messzeségbe, hogy ellássák a sokmilliós nagyvárost élelemmel és eltakarítsák a felesleget. Ha csak úgy a szemed sarkából figyeled meg, először észre sem veszed a szervezettséged, de kicsit hosszabb tanulmányozás után megfigyelheted, hogy minden pontosan kiszámítottan és eltervezetten zajlik. Nincsenek nagyobb fennakadások, legfeljebb pillanatokra akad meg a folyamat, mint amikor a rendőrlámpa szervezi a forgalmat egy világváros út-érhálózatának vérkeringésében.

Minden dolgozó tudja a dolgát. Feladatuk van: éltetni kell a közösséget, mert ők is így maradhatnak csak életben. A közösség pedig élteti a királynőt, aki minden és mindenki fölött áll. Ő az, aki életet ad, ő az, aki munkát ad a dolgozóknak, a katonáknak, a szolgálóknak, az őrzőknek, mindenkinek, aki a társadalomban él és mozog. Tőle függ a túlélés, és a sokmillió dolgos kéz ezért a világért hajlandó még az életét is föláldozni, ha erre van szükség a túléléshez.

Ahhoz, hogy észre vedd ezt a miniatürizált világot, le kell hajolnod a földre. Fejmagasságból semmit sem veszel észre, legfeljebb ha egy hangyakolónia beköltözik az otthonodba és kellemetlenséget okoz. Mert lukakat fúrnak a parkettába, megtalálják a mosogató mögé leszóródott ételmaradványokat és az egész lakásban összeszedik az elhullott morzsát. Belemásznak a cukros edénybe, néha meg a mézes csuporban találod meg a túlbuzgó dolgozók tetemeit. Csupa-csupa kellemetlenség, de egyébként addig nem veszel róluk tudomást, míg nem keresztezik az utadat, nem másznak bele az életteredbe. Azt sem veszed észre, amikor a cipőd talpával átgázolsz egy hangyaösvényen munkába menet, vagy az autód gumija gördül keresztül az ellátási útvonalon és csak a szétpaszírozott hullák maradnak utánad, jelezve, hogy a biológiai ki-kicsodában erősebb lapokat osztottak neked.

Nem kell túlságosan magasra szállnod és nagyítót sem kell használnod, ha egy másik világot akarsz megfigyelni. Elég egy nyolcvannyolc lépcsőfok magasan található templom lépcsőin felmenned, hogy valami hasonlót láss, amikor körbenézel.

Szakadj ki egy pár percre abból a világból, amiben eddig éltél és nézz körül föntről! Mit látsz, ha lenézel? Mit látsz, ha még magasabbra hágsz? Mit látnál, ha akkorát ugranál fölfelé, amekkorát egy hangyának kellene hozzád, hogy a Te szemeddel lássa az ő világát? Nézz csak le egy toronyház tetejéről, vagy egy repülőgépről és engedd el a megszokott perspektívádat. Nézd az alant elterülő utakat, a rajtuk közlekedő autókkal; nézd a vonatokat, a hajókat, a tarkabarka, mintás tájon sürgölődő munkagépeket, az autópályák kígyózó vonalait, a városok, falvak megannyi színes, szabálytalan festékcsöppjét egy hatalmas festővásznon, vagy a csillogó vasutat, ahogy összeköti az egyik nyüzsgő emberbolyt a másikkal...

Mit látsz Te, óriás, ha megnézel egy hangyabolyt? Egy apró, folyton nyüzsgő lényekből álló világot, amely valami érthetetlen, ám mégis kiszámítható rend szerint éli a mindennapjait. Megannyi dolgozót, akik semmi mást nem tesznek, mint beállnak a sorba és elvégzik a rájuk osztott szerepet, amit a közösségtől kaptak. Különböző feladatokat látnak el: vannak, akik élelmet állítanak elő, vannak akik szállítanak, némelyek a határokat védik, de olyanok is akadnak, akik a rendet felügyelik, vagy az elosztást, kijavítják a hibákat, megmutatják a jó útvonalat, vagy éppen eltakarítják a hulladékot. Vannak dolgozók, katonák, herék és királynők. A dolgozók vannak a legtöbben, ők, akik a legtöbb munkát elvégzik azért, hogy a közösség túléljen. Katonák, és herék lényegesen kevesebben vannak, de királynőből van a legkevesebb. Mégis ők azok, akik kezében az igazi hatalom van. Katonának, herének és királynőnek születni kell, ez nem jár mindenkinek. A dolgozó csak egy a sok millióból, de a királynő a millióból az Egy. 

Vedd észre, mi, emberhangyák sem csinálunk mást, mint azok az apró, szinte láthatatlan lények a lábunk alatt. Amikor szemmagasságból nézzük a dolgainkat minden olyan hatalmas, szükséges, életre szóló és rettentően fontos. Képesek vagyunk átgázolni bárkin, aki az érvényesülésben utunkat állja, hajszoljuk magunkat minden nap, hogy túléljünk: enni tudjunk, legyen tető a fejünk felett, szórakozzunk, halmozzuk magunk köré a tárgyakat, embereket. Évente egyszer legalább ki tudjunk törni a mókuskerékből és pár napra elutazni lehetőleg jó távolra a munkánktól, hogy aztán visszatérve pontosan ugyan onnan folytassuk, ahol korábban abbahagytuk. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre egészen addig, amíg hasznosak vagyunk a közösségnek. Aztán még ellébecolunk pár évet (jó esetben), és végül lesz egy 2x1 méteres saját területünk, ahova az ég világon semmi kacatot nem tudunk magunkkal vinni, amiért évtizedeken keresztül majd megőrültünk.

Mondd csak, ha igazi óriás lennél, mi értelmét látnád ennek az egész cécónak? Ha fölülről néznéd magad, észrevennéd, hogy a rettentően fontos dolgaid mennyire nevetségesek? Ha tudnál perspektívát váltani, rájönnél, hogy az egész küzdés a mindennapjaidért, a tülekedés, a könyöklés, a harc, a parttalan viták, a vélt, vagy valós igazságaid igazából semmit, de semmit nem jelentenek? Ha egyszer látnád magad külső szemlélőként, vajon mit gondolnál az életedről? Mennyire esne rosszul, ha rájönnél: egy pici kis apró hangya vagy a sorban, aki csak azért létezik, mert az a dolga, hogy másokat kiszolgáljon? 

Nézz körül: az emberek túlnyomó része azt várja, hogy megmondják, mit tegyen. Egész gyermekkorunkban arra készülünk, hogy amikor felnövünk, legyen egy pozíció, amit be tudunk tölteni. Olyan szakmát választunk, ami majd jó lesz arra, hogy valaki kifizesse nekünk azt az összeget, amellyel életben tudunk maradni azért, hogy a következő héten, hónapban is elláthassuk a dolgunkat. Legtöbbünk már úgy nő föl, hogy el sem gondolkodik azon, mivé is szeretne válni. Megnézzük, hogy milyen foglalkozások vannak, és azok közül kiválasztjuk, amihez szerintünk legjobban értünk, ne adj isten még kedvünk is van hozzá, vagy csak egyszerűen, amiről úgy gondoljuk, hogy a legtöbbet lehet vele keresni. Ma már kevesen gondolkodnak azon, hogy katedrálist építsenek; bőven elég a kőfaragó állás is, ha meg lehet belőle venni a kedvünkre való autót, lakást, plazmatévét, utazást, egzisztenciát.

Ne csodálkozz, ha időről időre lesznek olyanok, akik különböző előnyöket ígérnek neked azért, hogy megszerezzék a támogatásodat. Ők a herék és a királynők, akikért dolgozol. Furcsa a mi hangyabolyunk, mert a királynőink már nem születnek; mi választjuk őket. De a lényeg ugyan az maradt: mi dolgozunk, ők pedig megmondják mit tegyünk. Ők mondják meg hogy mire van szükségük, mi meg teljesítjük a kéréseiket. A mai királynők már úgy lesznek uralkodók, hogy megpróbálják kitalálni, mit szeretnénk a napi rutin mellé. Pontosan tudják ők, hogy mi csak picivel kérünk többet, mint amit megszoktunk, mert csak egy picivel többet tudunk a szokásosnál elképzelni. Soha nem tudtunk nagyobbat álmodni, mint amit a perspektívánk mutatott, épp ezért kevéssel is beérjük. Adjanak nekünk elfoglaltságot és mondják meg, hogy mi a feladatunk. Mi elvégezzük, csak annyit kapjunk érte, amivel a saját szintünkön jól érezzük magunkat. Régen ezt úgy mondták: kenyér és cirkusz. Ma úgy mondják: foglalkoztatottság, munkahelyteremtés, adórendszer, közoktatás, egészségügy, alkotmány, médiatörvény, sztrájk, szólásszabadság, munkaszünet, vasárnap, nemzeti ünnep, tüzijáték, Való Világ, talkshow, bulvár.

A királynőjelölt kilesi, hogy mit szeretnél, és pontosan annyit ígér, hogy behódolj neki. Miután már ráruháztad a hatalmat, tőle várod, hogy megadja a kenyeret és a cirkuszt. Ügyes királynő tudni fogja, hogy mennyit adjon neked, amivel még nem fogsz lázadni. Mindig megnézi, hogy mekkora erejű csoportot képviselsz, és ha a legerősebben vagy, akkor szerencséd van. Te valamivel jobban fogsz járni, mint a többi csoport tagjai. Ha gyengébb csoportban vagy, akkor nincs mit tenned, neked nem lesz jó. De ne szomorkodj, a többieknek is csak pont annyival jobb, hogy még éppen ne lázadozzanak. A katonák és a herék már teljesen más tészta. Nekik jól kell élniük, hiszen ők azok, akik a királynőt védelmezik és kiszolgálják. Nekik kivételezett szerepük van, dolgozniuk sem mindnek kell, vagy ha mégis, akkor is a munka könnyebbik része az övék.

Ha véletlenül összekevered a bekezdéseket és hirtelen nem tudod az emberekről olvasol, vagy a hangyákról, ne ess kétségbe. Teljesen mindegy. Bármelyik leírást tudod alkalmazni bármelyikükre. Mindig csak megfelelő távolság kérdése, hogy beazonosítsd a vizsgálat alanyait. Az arányok sem mások, éppenséggel csak Te vagy, aki más-más szerepet veszel fel: egyszer Te vizsgálsz, másszor meg Téged vizsgálnak. A végeredmény szempontjából viszont tökéletesen mindegy hol állsz: még csak óriásnak sem kell lenned, hogy észrevedd apró hangyalényedet, elég ha csak a távcsőbe fordítva nézel bele.

Van egy elméletem. Nem bizonyított, de szerintem a következtetés megállja a helyét még akkor is, ha nem mindenki ért vele egyet. Persze csak olyan tapasztalatokat tudok bizonyítékként az elmélet mögé tenni, amit a saját megfigyeléseim igazolnak. Ez azt jelenti, hogy kutatást végeztem az ismeretségi-, baráti körben is; persze csak amolyan pancser tesztet, nem reprezentatív mintán, és csak néhány ember vett benne részt. De nem kell ahhoz 1000 embert megkérdezni, hogy következtetéseket tudjunk levonni. Néha elég csak figyelni a körülöttünk, bennünk lévő világot, hogy észrevegyünk törvényszerűségeket.

Ennyi bevezető után egy kis tudomány: mindannyian hallottuk, vagy tapasztaltuk, hogy a fejlődési időszakaink között van egy, amit Freudi terminológiával orális korszaknak (más pszichoanalitikus szerint csecsemőkornak [0-1,5 év]) nevezünk. Ennek a korszaknak a jellegzetessége, hogy a gyermek mindent, ami a keze ügyébe esik már be is töm a szájába. Legyen az kavics, gombelem, zippzár darabka, csikk, toll kupak, aprópénz, kosz, ételdarabkák, szösz... emberi képzelet nem szabhat határt a gyermeki kreativitásnak. A keresőbe beírva az "orális korszak" kulcsszót nevettető és horrorisztikus történetek sokaságára lelhetünk, és rémülhetünk meg, vagy kacaghatunk a gyermekek akcióin.

Van aki az ősbizalom kialakítása korszakának nevezi ezt az időszakot, és ha továbbvisszük ezt a gondolatot a párkapcsolati interakcióinkra, mindjárt tudományos alapokat adhatok az elméletemnek. 

Azt valószínűleg mindannyian érezzük, hogy a szánk kitüntetett szerepet játszik az érzékelésben. A nyilvánvaló fizikai okok mögött (talán az egyik "legjobban" beidegzett szervünk) emocionális-, lelki,- pszichikai okok is vannak: ami a szánkkal kapcsolatba kerül tulajdonképpen eggyé válik velünk - az étel, ital; szinte minden tápanyag így kerül a szervezetünkbe -, de a szánkkal tudjuk a szeretetünket, az érzelmeinket is a leginkább kifejezni. Gondoljunk csak arra, amikor a gyermekünk homlokán a hőemelkedést így ellenőrizzük, a szüleinknek adott gyermeki puszikra, a múzsa homlokcsókjára, vagy a szerelmesek mindent végigkóstolgató, végig ízlelgető csókocskáira, vagy akár a szexben az orális játékokra.

A szánk, a csók talán az egyik legfontosabb kifejezője az intimitásnak: az elfogadást, a befogadást fejezi ki, minden, ami a szánkkal kapcsolatba kerülhet át kell, hogy menjen a kölcsönös szimpátia, vonzalom, a kívánás és megadás szűrőjén. Ugyanúgy, ahogy egy ételt sem veszünk szívesen a szánkba, mely nem kívánatos a számunkra, egy másik embert sem szívesen érintünk a szánkkal, akit valami oknál fogva visszataszítónak érzünk. De vegyük észre, hogy a csók nemcsak "kapás"-t jelent, hanem "adás"-t is, amit a befogADÁS, elfogADÁS szavunk is híven jelez: a csókkal nemcsak kapunk, hanem adunk is, bárhová is adjuk azt a csókot. Nemcsak magunkévá tesszük, befogadjuk a másik embert, hanem magunkat, a legintimebb érzéseinket is átadjuk neki. Talán nem véletlen, hogy az örömlányok nem szeretnek az alkalmi partnerrel csókolózni: az intimitás, a lelkük átadása nem fér bele a "munkakapcsolatba".

Mivel a szánk a legérzékenyebb "műszerünk", emiatt a csók egyfajta mérőeszközként, előjelzőként mutathatja egy kapcsolat intenzitását, érzelmi mélységét. És még abban a stádiumban vehetjük észre a változást, amikor máshogy - a tudat útján - még nem érzékelhető. Nem feltétlenül a technikai részleteire értem az intenzitást, mert - hogy panelekkel élve általánosítsak - egy alapbeállítottságában vehemens (latin) párt szembeállítva egy hűvösebb (északi) szerelmespárral a nyilvánvaló különbségeken túl inkább a saját kapcsolaton belüli változások lehetnek a jelzésértékűek. A kihűlő kapcsolatok jellegzetessége az egyre ritkább orális együttlét (kevesebb, kevésbé intenzív csókolózás). A csókok ritkulása, elmaradása jelezheti a másik fél irányában eltolódó érzelmeket, az elfogadás, az intimitás visszafejlődését, a kihűlő, elmúló érzéseket. De jelezheti azt is, hogy már nem vonzódunk a másikhoz, nem kívánjuk annyira, mint korábban. Vagy egyszerűen a párunknak szájüregi problémái vannak.

Minden esetre egy valami szinte biztos: ha úgy érezzük már nem annyit és/vagy nem úgy csókolózunk, mint korábban, akkor valami változott, vagy nincs rendben a kapcsolatunkban. Talán érdemes ilyenkor feltárni a megbújó problémákat, még mielőtt a verbális, tudati szintre jutnának. Megfelelő érzelmi intelligenciával ellátott pároknál ez nem okozhat gondot.

Egyetértesz? Vitatkoznál? Itt a lehetőség, hogy kommentelj!

Voltál már úgy, hogy úgy érezted, a Világ összeomlik Benned?

Amikor azt hitted, hogy mindennek vége? Úgy érezted, innen már nincs kiút, minden és mindenki összeesküdött ellened, és még azok sem értenek, akikről azt gondoltad közel állnak hozzád? Vagy csak nagyon magad alatt voltál valami miatt, mert éppen összecsaptak fejed fölött a hullámok? Megzuhantál anyagilag (közben meg máskor sem voltál jó helyzetben), vagy azokban csalódtál, akik iránt mélyebben éreztél? Végül is mindegy mi az ok, az érzés, az okozat a lényeg: nincs tovább. Ennyi volt. Elérted a határaidat, rettegsz, hogy mit fog hozni a holnap, vagy már a rettegés is elmúlt, és katatón állapotban várod a megsemmisülést.

És mégis itt vagy, mert olvasod a soraimat. Nem haltál meg, nem gyűrt le a félelem, nem jött a kaszás, nem állt meg a szíved a rettenettől, és valahogy túljutottál a mélyponton. Lehet, hogy csak az egyiken, vagy épp az elsőn, de túljutottál rajta. És az is lehet, hogy tegnap, mikor kinéztél az ablakon, vagy ki is mentél a szabad ég alá, jó kedved volt. Nem azért, mert a gondjaid megszűntek volna, csudát! Azok továbbra is ott vannak, ahol tegnapelőtt voltak. Mégis valami változott. Nem tudod, hogy mi, de mégis volt változás. Talán a Napsütés tette. Talán csak az, hogy a hosszú, hideg és sötét napok után picit melegebb lett: fényesebb, vidámabb, dalosabb, világosabb, felhőtlenebb. Talán a friss levegő az oka, talán egy madár hangja, talán csak az, hogy kialudtad magad. Nem tudod mi történt, de valami megváltozott.

És az is lehet, hogy ma megint minden borúsabb. Ma megint hidegebb van, a Nap is kevesebbet sütött, szelesebb is volt az idő. Lehet, hogy ma megint úgy érzed, mindennek vége. Pedig tegnap sem volt másképp! Tegnap mégsem érezted ANNYIRA elveszettnek magad.

És tényleg nem változott LÁTSZÓLAG semmi. Az idő ugyanúgy múlt, mint máskor, a természet végezte a saját dolgát: nem figyelt rád, nem akart megvígasztalni, csak történt minden a maga módján.

Mégis változott valami. De az a változás Benned történt.

Egyes-egyedül a Te gondolataid változtak meg! Csupán annyi történt, hogy - Isten a megmondhatója mi oknál fogva - a Te hozzáállásod alakult át, Te nézted más szemszögből a dolgokat. Egyedül azért volt tegnap minden egy picit/nagyon jobb, mert Te máshogy gondoltál magadra és az életedre. Más volt a fókuszod. Arra összpontosítottál, ami szép és ami könnyed és világos és jó, ahelyett, hogy a gondolataid a rossz és kellemetlen és gonosz és förtelmes dolgokra irányítottad volna.

A következő mondatom nem fog tetszeni Neked, mert ha elfogadod, akkor rá kell jöjj, a felelősség azért, hogy mit veszel ki az életedből a Tiéd, de fel kell világosítsalak: rosszul teszed, ha zsigerből elutasítod amit mondok. Ugyanis attól, hogy nem tetszik, még kivételesen Rád is vonatkozik: egyedül rajtad áll vagy bukik, hogy milyen az életed! Jöhetsz most persze a kifogásokkal, és mondhatod, hogy: a körülmények, meg a munkahelyem, meg a családom, meg a gyerekek, meg a szomszéd, meg a válság, meg a kormány, meg a cigányok, zsidók, arabok, oroszok, németek, bőrfejűek, csalók, sikkasztók, tolvajok... A lényeg attól nem változik: az, hogy hogyan érzed magad a bőrödben, csakis rajtad áll.

Rosszul érzed magad? Magadnak köszönheted. Jól érzed magad? Magadnak köszönheted.

Vigyázz! Nem mindegy mire gondolsz!

Sz. J. barátom, köszönöm, hogy tanulhattam Tőled!

(csak beavatottaknak: egyszerűen leellenőrizheted helyesen gondolkodsz-e. Ha jól érzed magad a bőrödben, akkor igen)

Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.

 

(Müller Péter)

Szeretem Müller Pétert. Olvastam nem egy könyvét. Nagyon jó írónak tartom: (számomra) fontos témákról ír, érdekes dolgokat feszeget. És nem utolsó sorban jól lehet tőle idézni.

De - mint sok szép gondolat - ez a fenti is csak bizonyos keretek között értelmezhető. Romantikus hangulatban, mikor az ember elmerül a lelki mélységekbe - netán ez párosul is némi világfájdalommal, a magány, az egyedüllét érzésével, vagy azzal, hogy bármit is szeretnénk, a világ mindig félreérti minden szépre, jóra való törekvésünket - vannak olyan gondolatok, mondatok, melyek örökérvényű igazságnak tűnnek. Így - egy szép holdfényes nyári éjszakán - én is elmerülök ebben a nagy igazságban.

Nem nehéz, hiszen Feldmárral nem először élve: végtelenül különbözőek vagyunk. Hogyan is várhatnánk, hogy embertársaink megértsenek, mikor még abban sem lehetünk tökéletesen biztosak, hogy a világ - illetve az, amit felfogunk belőle - mindannyiunk számára ugyan úgy nyilvánul meg. Amikor mindent - saját testünk érzékelését, a külvilágból felfogott ingereket, a fényt, a hideget, az illatokat, színeket, érzelmeket - csupán érzékszerveinken (ami nyilvánvalóan egyedi szűrőt is jelent) keresztül fogunk fel, képezünk le az agyunk egy bizonyos - erre a célra elkülönült - területén. Végül is a világ - a világunk - teljesen egyedi. Pontosan annyira, amennyire saját személyiségünk is egyedi. Egyedi, egyszeri és többé-kevésbé megismételhetetlen. És ha még hozzávesszük a személyiségünket alkotó egyéb tényezőket, mint pl. a családunk befolyását, az eseményeket, melyek születésünktől fogva hatással vannak ránk, majdnem 100%-os biztonsággal kijelenthetjük, hogy belőlünk csupán egy létezett, létezik, és fog létezni.

Tehát megállapíthatjuk, hogy ugyan azt ugyan úgy soha, senki nem fogja érezni, és mivel jelen állapotunkban az érzéseinket semmilyen módon nem tudjuk átadni, a lelkünkben kavargó állapotokat egyszerűen képtelenek vagyunk megosztani másokkal. Nincs az a rendszer, amiben ez megvalósulhatna, és a beszéd, mint kommunikációs csatorna, vagy közeg erre - saját korlátainál fogva - tökéletesen alkalmatlan. Ezért van igaza Müller Péternek. A gondolatot, mely mindannyiunkban megfogalmazódhat, tökéletesen írja le (bár az érzést, ami e gondolat mögött meglapul, nem tudja átadni).

Mégis, miért érzem, hogy valahol kevés a leírás?

Azért, mert önmagában az, hogy egy alapigazság megfogalmazásra kerül még a problémát nem oldottuk meg. Ha elfogadjuk az állítást és nem lépünk tovább, akkor igazából behódolunk egy állapotnak, amiből nincs kiút. Ha ezzel elintézzük a dolgot, akkor mondhatjuk azt is, hogy ez van, a helyzet megoldhatatlan, fogadjuk el így és lépjünk tovább. Le lett írva, meg lett fogalmazva szívünkből szólóan a tény, további dolgunk nincsen. Ha valami nem sikerül: ha nem tudunk dűlőre jutni a másokkal való kapcsolatainkban, ha nem tudjuk megértetni az érzéseinket, a gondolatainkat, akkor csak elő kell szedni a panelt: soha nem érthetjük meg egymást. Aztán győz az erősebb, vagy a gyorsabb, vagy az, aki nagyobb érvényt tud szerezni az akaratának.

Ennek ellenére én azt gondolom, hogy a másik gondolatainak, érzéseinek megismeréséről nem lehet csupán azért lemondani, mert a küldetés lehetetlen. Ha nem elégítenek ki a sablon mondatok és szeretném tudni a pontos értelmüket, akkor képes vagyok addig kérdezni, amíg legalább a szavak szintjén nagyjából meg tudom érteni a másik ember gondolatait. Tudom, hogy a mögöttük élő érzéseket nem élhetem át. Tudom, hogy nem lehetek a másik helyében. Tudom, hogy pontosan abba a helyzetbe soha nem kerülhetek, mint ő. De legalább a szavait értsem meg. Azt a keretrendszert, amivel az állapotát le tudja írni.

Persze sokszor előfordul, hogy a próbálkozás sikertelen, mert a másik félnek nincs igénye a pontos megértésre. Ezt a lehetőséget viszont bevállalom.

...Valójában legtöbbször nem a legjobb lehetőséget ragadjuk meg, csak kiválasztjuk az első olyan opciót, amit elfogadhatónak tartunk...

...Régen tudom, hogy ez a stratégia létezik, de az igaz jelentőségével nem voltam tisztában, amíg el nem olvastam Gary Klein könyvét az emberi döntéshozatal mechanizmusáról. Klein éveken keresztül tanulmányozta a döntések megszületését, vagyis azt, hogy tűzoltók, sakkozók, pilóták, atomerőmű-operátorok hogyan hoznak fontos döntéseket az idő szorításában, világosan át nem látható célok és körülmények között, úgy, hogy a helyzet pillanatonként változik.

Klein és munkatársai azzal az általánosan elfogadott előfeltevéssel kezdték a vizsgálatot, hogy az emberek racionálisan hoznak döntéseket: probléma estén információkat gyűjtenek, beazonosítják a lehetséges megoldásokat és kiválasztják a legjobbat. Abból az ismert hipotézisből indultak ki, hogy a nagy felelősség és az idő extrém szorítása következtében a tűzoltóparancsnokok csupán két opciót vesznek számba. Klein úgy vélte, hogy a kettő kevés. De tévedett.

Ugyanis kiderült, hogy a tűzoltóparancsnokok még két lehetőséget sem gondolnak végig. Végigpörgetik a legelső valamennyire elfogadhatónak látszó tervet, és ha nem találnak ellenérvet, akkor belefognak a megvalósításába...

(Steve Krug: Ne törd a fejem)