playthegame

Személyiségfejlesztő tréningeken szokták az alábbi gyakorlatot elvégezni:

 

A pár egyik tagja háttal áll a másiknak. Mindkét kezét oldalirányban kinyújtja. A másik kb. 1 lépéssel mögötte. Az elöl álló becsukja a szemét, és hátradől. Elengedi magát teljesen, és nyújtott testtel zuhanni kezd hátra felé. Csak abban bízhat, hogy a másik, aki mögötte áll elkapja, mielőtt szétzúzná magát a padlón.

Nagyjából sejtem, hogy eléggé megbonyolítjuk az életünket, pedig ha mernénk kockáztatni, sokszor talán sokkal egyszerűbb, és boldogabb is lehetne. Mégsem tudhatom ezt egészen biztosan, mert pont az a félelem bénít meg, ami lehetetlenné teszi a kipróbálást. Így pedig a farkába harapó kígyó dilemmájába kerülök, és csak legfeljebb elképzelhetetem, hogy mi lenne, mi lett volna, ha... De ez természetesen nem az átélés tapasztalata, csupán egy újabb illúzió, egy gondolatkísérlet.

Gondolatkísérlet, ami nem a saját bőrömön tapasztalás, hanem korábbi élményekből, mások élményeiből származik, vagy éppen mások ugyan ilyen gondolatkísérletei által leírt, elmesélt végkövetkeztetések folyománya, melyek éppúgy lehetnek hamisak is, mint igazak. A lényeg, hogy nem tudhatjuk IGAZÁN, hogy ha megtennénk valamit, akkor boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, elégedettebbekek lennénk-e.

Sokszor érkezünk az életünk folyamán olyan csomóponthoz, amikor fontos - vagy fontosnak vélt - döntéseket kell, kellene meghoznunk. Ha vannak korábbi tapasztalataink, akkor kicsivel könnyebb választani. Persze általában tudjuk, hogy két helyzet soha sem lehet UGYAN OLYAN: legfeljebb vannak hasonlóságok bennük. Egyébként meg természetesen mi magunk is változunk, ezért balgaság azt gondolni, hogy kétszer is ugyan az lesz a következménye két hasonló döntésnek. Mint ahogyan ugyan abba a folyóba sem léphetünk kétszer. Ennek ellenére a döntés mégis könnyebb, mert a félelmünk nem hatalmasodik el annyira rajtunk. És persze ebből is látszik, hogy igazából nem azzal van baj, hogy nehezen hozzuk meg a döntéseinket, hanem azzal, hogy mennyire tudjuk a félelmeinket leküzdeni, de legalább is kordában tartani.

Mert minden egyes választásunk - főleg, ha számunkra ismeretlen terepen járunk - egy ugrás a semmibe. Ki ne félne, ha le kellene vetnie magát egy hatalmas szikláról úgy, hogy nem tudja, mi fogja lent várni? Lehet, hogy sziklákra esik és halálra zúzza magát, lehet, hogy krokodilok, cápák várják, de az is lehet, hogy a mélység csak káprázat következménye, illúzió, érzéki csalódás, és igazából csak néhány centi ami a peremet a "szakadék" aljától elválasztja. Ilyenkor nehéz másoknak hinnünk, másokban bíznunk, mert a szemünknek jobban hiszünk, mint bárki más tapasztalatának. Mert ugyan ki merne feltétlenül megbízni egy "idegen" emberben? Hiszen valamilyen szinten mindenki idegen, mert végtelenül mások vagyunk. Mégha a legközelebbi barátról, rokonról, vagy életünk párjáról legyen is szó, a bizalom egy igazi próbatétel, hiszen soha nem tudhatjuk igazán, hogy akibe a bizalmunkat helyezzük, az nem akar-e éppen akkor visszaélni vele, vagy egyszerűen csak téved.

Így az ugrás a semmi pereméről mindig félelemmel fog eltölteni, mert az agyunkban lejátsszuk a lehetséges következményeket. A kellemes, jó végkifejlet nem hordoz veszélyt, éppen ezért nem ettől rettegünk, hanem a kellemetlen, rossz, netán megsemmisítő következménytől. És mivel tudjuk, hogy az akár végleges is lehet, óhatatlan, hogy ha egy kicsi esély is van ez utóbbira, akkor az igazán bátrak - vagy a vakmerők - mernek csak a semmibe ugrani.

Vagy azok, akik végtelenül megbíznak egy másik emberben.

A feltétlen bizalmat nem lehet egy szóra elnyerni. Sőt sokra sem. A bizalomhoz sok-sok időnek kell eltelnie, és lehet, hogy sok-sok megpróbáltatásnak, küzdelemnek, harcnak kell a végére jutni, mire valaki feltétel nélkül meg tud bízni a másikban. Van, amikor a helyzet hozza, mert másképp nem lehetne létezni, van mikor azért kell, hogy tovább tudjunk lépni. Azt gondolom, a bizalom nélkül nem lehet egészségesen élni, mert a hiányának jelentése van: olyan környezetben élünk, ahol nem vált méltóvá senki a bizalmunkra. És ha ez így van, akkor ott nagy a baj.

Ugyanakkor, ha az életünk ér egy olyan periódusba, amikor lényeges dolgokban kell döntenünk, ha az életünk egy alapvető lépéséről van szó, akkor nehéz bárkiben is annyira hinni, hogy teljes mértékben ráhagyatkozzunk. Ez teljesen természetes, főleg, ha eddig nem igazán voltak ebben társaink a környezetünkben. A nehéz döntésekben jó, ha van segítségünk, jó, ha lehet kire támaszkodni, de mindenki tudja, hogy a saját döntéseiért saját maga a felelős. Éppen ezért a félelem az ismeretlentől, az ugrás a semmi pereméről hatalmas lelkierőt kíván. Ha valaki ezt nem érzi át, akkor semmit nem tud az életről. Könnyű egy kívülállónak megmagyaráznia, hogy mit és miért kell megtennünk, mert a kívülálló soha nincs abban a helyzetben, mint az éppen ugrásra készülő. Az, aki leveti magát az ismeretlenbe, ahol Isten tudja mi vár rá. Vagy talán még Isten sem. Kivéve, ha együtt ugranak: kéz-a-kézben.

Ezért jó, ha van egy igazi társ, akiben bízhatsz. Akire rá mered bízni akár még az életedet is. Akiben igazán tudsz hinni. Akinek a szavára elrugaszkodsz a peremről, bele a  feneketlen mélybe. Aki szeret annyira, hogy együtt ugorjon veled.

Jó, ha van egy ilyen társad a közeledben. Soha nem tudhatod, mikor lesz rá szükséged.