Ma olvastam az Indexen egy érdekes cikket a fenti címen Fórián Szabó Gergely tollából. Ha valakit érdekel itt elolvashatja. A cikkre kommenteltem az alábbiakat.
Nagyon tetszett az írás, főleg a "Piramisjáték", és "Válság, mint lehetőség" részek, és mélyen egyetértek a szerzővel.
Nemrégiben olvastam egy könyvet V. Packard tollából Tékozlók címen. Az ötvenes évek amerikájáról ad érdekes látleletet: többek közt a tervezett avultatásról, és a fogyasztásról, mint a gazdaság mozgatórugójáról értekezik benne a szerző. Ha valakit érdekel, nyilván utána fog nézni. Minden esetre a könyvből számomra csak az derült ki, hogy semmi új nincs a nap alatt: mi most vagyunk ott, ahol amerika volt egyszer. És vajon a fejlődő világ mikor lesz ott? Mert az ott élő népek egyszer azt fogják mondani, hogy nekik márpedig ugyanannyi joguk van ahhoz az életszínvonalhoz, mint az úgynevezett fejlett országban élő embereknek. Miért ne járna nekik plazmatévé, vagy éppen óriás terepjáró, már csak azért is, hiszen a fejlett világ számára éppen ők állítják elő ezeknek a termékeknek a nagy részét.
Nem kell nagy fantázia ennek a következményeit végiggondolni: a természeti erőforrások nem végtelenek, de sajnos erről úgy általában nem vesznek tudomást az emberek. Mintha természetes lenne, hogy ami eddig volt, az majd mindig is lesz. Hiába halljuk például, hogy az olaj majd egyszer ki fog fogyni, amikor mindig találnak még néhány millió hordónyi kitermelhető mennyiséget. És ha sokszor kiáltanak farkast, majd akkor sem fogjuk elhinni, amikor tényleg jön. De az olaj előbb utóbb mégis el fog fogyni, és a jelenlegi társadalmunk erre az ásványkincsre épül. De nagyobb baj, hogy ennek ellenére sem kezdünk igazából más energiaforrásokra áttérni, pedig belátható időn belül nagyon keményen meg fogjuk inni a levét a struccpolitikánknak. Elég csak arra gondolni, ha a felmelegedés miatt a tengerparti részekről elindul a szárazföld belseje felé a népvándorlás, ennek milyen társadalmi-gazdasági következményei lesznek. Arról nem beszélve, hogy radikális csoportok esetleg majd meg akarják torolni a könyezetszennyezés elkövetőin a katasztrófák következményeit.
De azt gondolom, hogy mégsem ezek a legnagyobb gondok, hanem az, hogy az emberiség legnagyobb része elfelejtett gondolkodni. Technokrata világban elünk, és úgy gondoljuk - hiszen ezt sulykolják belénk -, hogy mindenre van valami egyszerű, gyors, fájdalommentes, de legalábbis mindenképpen olyan megoldás, amiért nem kell fáradozni. Elég csak benyomni egy gombot, bevenni egy pirulát, bedobni valamit a mikróba, és már minden meg van oldva. Ha betegek vagyunk, akkor gyorsan megszüntetjük a tüneteket. Ha enni akarunk valamit, akkor gyorsan eszünk valami instantot. Ha elromlik valamelyik háztartási készülékünk, akkor gyorsan veszünk egy másikat. A lényeg, hogy minden most, azonnal, és a lehető legkevesebb erőfeszítéssel a miénk legyen, mert egész életünkben rohanásban vagyunk, azért, hogy aztán beüljünk a tv elé, és bambuljuk órákon keresztül, vagy elutazzunk valahova egy hétre, hogy utána újult erővel folytathassuk onnan, ahol abbahagytuk. Aztán ha valami gond van, akkor azt meg ráfogjuk valakire, mert mindig valaki más a hibás. A média pedig folyamatosan zúdítja ránk az eladandó árucikkek reklámjait. Mert fogyasztani kell, és mi vagyunk a gazdaság mozgatórugói. Mintha csak azért lennénk, hogy ezt a gépezetet működésben tartsuk. Termelünk azért, hogy pénzt kapjunk, és azon megvásárolhassuk a mások által termelt árucikkeket. Tulajdonképpen tényleg nem vagyunk mások, mint egy fogaskerék a gépezetben. És jól érezzük magunkat, mert mások megmondják mit tegyünk, és mi pedig meg tudjuk vásárolni az instant boldogságot különböző kütyük képében.
Ha csak egyszer mindenki körülnézne a saját háza táján és megnézné mennyi kacattal rendelkezik, és elgondolkodna azon, hogy igazából mik az életében a prioritások, és talán egy kicsivel lassabban rohanna, és szánna arra időt, hogy néha gondolkodjon is az élet nagy dolgain, akkor rádöbbenne, hogy lehet, hogy nem a fogyasztás miatt kellene élnie. Igaz, hogy a gazdaság nem dübörögne annyira, de talán nem is élnénk föl a természeti kincseinket - talán azt is észrevennénk, hogy nem biztos, hogy attól leszünk boldogabbak, ha televásároljuk a szekrényeinket, a kamrát és a padlást fölösleges cuccokkal. Lehet, hogy akkor arra is lenne időnk, hogy észrevegyük, ha felkapcsolva maradt a villany, vagy tévénézés helyett több időt tölthetnénk az emberi kapcsolataink megjavításával. Lehet, hogy akkor a gyermekeinknek a tékozlás gyakorlata helyett a tudatosabb és boldogabb élet lehetőségét adnánk örökül.
És az is lehet, hogy talán több időt töltenénk a természetben és észrevennénk, hogy az emberiségnek azért van nagyobb felelőssége bármely a Földön élő fajnál, mert mi vagyunk az egyedüli élőlények, akik rendelkezünk azzal a képességgel, hogy tönkretegyük az egész bolygónkat.
Utolsó kommentek